Foci

A labdarúgó akadémiáinkról

Sziasztok,
Érdeklődő szülőknek mondom, 6-19 éves kor között, a gyermek-, serdülő (U10-U15), s az ifjúkori (U16-U19) labdarúgásban nálunk és szerte Európában bevett gyakorlattá váltak a bentlakásos labdarúgó akadémiák. Alapításuk, működtetésük országonként eltérő formákban történik, ami közös, hogy a fiatalok szakmai képzését s iskoláztatását a családról, az addigi iskolai közösségről, a meglévő kortárs kapcsolatokról leválasztva egy központban oldják meg, ahol biztosított a gyerekek „teljes körű” ellátása.
Az akadémiai képzés a társadalom, a közönség felé közvetített célja egyfelől a tehetséges gyermekek s a legkiválóbb nevelőedzők egy-egy helyre központosítása, másrészt az egyesületeknek s a nemzeteknek élvonalbeli s válogatott szinttű labdarúgók képzése.
Így legyen! – mondják a szülők, az ifjú palánták.

De, nálunk nincs így!

Hazánkban, közel 15 éves tapasztalat birtokában, egyelőre azt látjuk, hogy legyen az bármelyik akadémiánk, az alapításkor mindenkor, mindenkit az önzetlen segíteni akarás, a fenti célok megvalósítása motivált. Papíron.
Az intézmények előnyeit sokan és sokféleképpen megfogalmazták már.
Magam is, érintett szülőként, -15 éves kortól – elfogadtam az akadémiát, mint az egyik lehetséges színteret a továbblépésre. Szakmai szempontból nem szólnék hozzá (a „hozzáértők” nélkülem is ütik-vágják egymást rendesen), pedagógusként azonban úgy gondolom, érdemes lett volna – mielőtt az akadémiai képzést a szakemberek az MLSZ stratégia kiemelt sarokpontjává tették – alaposabban körbejárni és elemezni az esetleges buktatókat is.

A felnőtt játékosok, a nemzeti válogatottak „összetartó” példája

Mielőtt az utánpótlás nevelésre térnék, nézzünk egy példát a felnőtt sportolók világából.
A hazai és nemzetközi élvonalbeli labdarúgóéletben cikkek, publicisztikák tucatjai s néhány tanulmány foglalkozik a kérdéssel, milyen mértékben hasznos nagyobb tornák vagy egy-egy mérkőzés előtti néhány napos összetartás helyett, a több hetes edző táborozás, a játékosok távol tartása a családjuktól, a szeretteiktől (mindenkor, így a mostani VB előtt is felmerült egy-két válogatottnál).
Érdemes lenne élettani, fiziológiai, mentális stb. szempontok alapján pro és kontra elemezni, összefoglalni a témával kapcsolatos irodalmat.
Szívesen megtenném, de, helyzetemnél fogva reménytelen, ezért hipotézisként csupán azt írhatom, attól félek, hogy a végeredmény, a tanulságok levonása egyértelműen nem abba az irányba mutatna, hogy érdemes a módszert az egyesületi vezető edzőknek, ill. a válogatott szövetségi kapitányoknak alkalmazni. Nem nyerne igazolást, hogy a játékosok előzetesen, hosszabb időre összezárva, elzárva a külvilágtól, eredményesebben játszanának a tétmérkőzéseken mintha a hagyományos módszereket alkalmaznánk.
A példát azért hoztam fel, mert, véleményem szerint, ami a felnőtteknél gond lehet, a gyerekeknél még inkább.

Nem a nevelés, a képzés, hanem a pénzszerzés a motiváció?

S akkor vágjunk a közepébe, néhány gondolat erejéig, a gyerekek képzéséről.
Nem lehetséges, hogy az akadémiák alapítóinak, tulajdonosainak és/vagy a szponzorainak a saját könyvelőik felé rendelt, a társadalom felé nem publikus célja, a képzés helyett inkább a kizárólagos haszonszerzés, amely, az üzleti, befektetői érdekek függvényében lehet közvetlen anyagi jövedelem (játékosok adásvételéből), és/vagy nem vizsgált, más módon szerzett jövedelem legalizálása és/vagy üzletfelek netán politikai szereplők közötti kölcsönszerződések, hallgatólagos megállapodások betartása?
Az állandó pénz utáni hajsza, a magyar egyesületi életet is körbeszövő kusza, követhetetlen pénzügyi artista mutatványok sokasága nem túl biztató, a gyerekkori képzése után Dzsudzsák szerződései s játékos pályafutása például, vagy mondjuk külföldi edzők érkezése az utánpótlás központokba s sorolhatnánk. Számtalan jelzésértékű történet, amelyek abba az irányba mutatnak, hogy hiába a stratégiagyártás, hiába a közös elképzelés, az esetleges összefogás, van/lesz mindenkor olyan személy vagy személyek, akik az elképzeléseikkel, a konkrét döntéseikkel a legjobb elképzeléseket is egy pillanat alatt felülírhatják, elgáncsolhatják.
Hiába a meló, a tudatos építkezés itt minden szereplő (játékos, edző, szertáros stb.) ki van szolgáltatva a tulajdonosok, a befektetők kénye-kedvének?

Tudomásul kell vennünk, hogy a labdarúgás az utóbbi évtizedekben jelentős ipar-, üzletággá nőtte ki magát. Nem pusztán a világ legnépszerűbb sportágáról beszélünk, hanem hatalmas pénzeket mozgató kőkemény marketingalapú szerteágazó üzleti lehetőségekről (reklám, PR, labda-, mez, szerelés- pálya-… gyártása, eladása, vétel, építés, szervezés, közvetítés stb.), amelyek egyre több üzletember-, politikus-, lobbi érdeklődését is felkeltik világszerte.
A 90-es évek közepén szerencsés véletlennek köszönhetően, Angliában, Readingben volt alkalmam több héten keresztül tanulmányozni a helyi (akkor harmadosztályú!) foci csapatra épített lehetőségek tárházát az utánpótlás neveléstől a bérleteladástól a popcornig, a hétvégi meccstől az edzéslátogatásig, a meccs előtt-, közbeni-, utáni szolgáltatásoktól a hét közben igénybe vehető szurkolói szaunákon át a pénzért vett „én fám” ültetéséig a stadion sétányon stb., stb. Aztán néhány évvel később, turistaként, Barcelonában a Nou Camp-ban tett látogatásom során tapasztaltak még „rátettek egy lapáttal”. Úgy véltem abban az időben, mi itthon nagyon, nagyon, nagyon messze voltunk ettől a hajszálpontosan felépített és működtetett gyakorlattól…
Ma sem vagyunk közelebb.
Amiben viszont – sajátosságainkból fakadóan – versenyképesek lehetnénk az a játékosok képzése, „termelése és exportálása”.
Ha beválna, akkor igen, lehetne az egyik lehetőség az akadémiai szerkezet működtetése. De, ha nem készítjük elő-, kidolgozva annak minden sportszakmai és pedagógiai részletét, ha nem működtetjük hajszálpontosan a rendszert, ismét csalódás érhet bennünket.
Attól félek, kezdetektől az utóbbi történik minden gyerekkel, szülővel s néhány jobb érzésű, tényleg felkészült edzővel, akik nem megvásárolhatók s a karrierért sem áldozták be elképzeléseiket.

Rabszolgatartás, gyerekmunka a „családok évében is (2018)

Hogy ténylegesen miről volt/van szó egy akadémia létrehozásakor, az évek múlásával, az input-output statisztikai adatokból kikövetkeztethető.
Néhány év után s néhány akadémiánknál (Sándor Károly Agárd-MTK, Puskás Ferenc Felcsút, Budapest-Honvéd, Kubala László Vasas stb.) már nálunk is elemezhetők az adatok.
Ha eltekintünk az alapítási szándékoktól, a tényleges üzleti érdekektől, háttéralkuktól, és kizárólag a publikus célkitűzésekre koncentrálunk, – a társadalom felé haszon/károkozás mutatót mérlegelve – ily módon is megkérdőjelezhető a labdarúgó akadémiáink üzemeltetése.
Kivétel nélkül, minden demokratikus berendezkedésű ország alkotmányában rögzítve van, hogy bizonyos korig (pl. a gyermek 18, 20 v. 21 éves koráig) az iskoláztatás, nevelés joga és felelőssége a szülő, a gyám, a közvetlen hozzátartozó kezében van. Szintén olvasható, hogy a társadalom alapvető egysége, intézménye a család, amelynél nincs jobb modell a gyerek számára a növekedésre, a fejlődésre, a felnőtté válásra.
E jogokat a szülő még akkor sem adhatja, ruházhatja át másnak, ha a „lemondás”, az „átadás” minden szereplő beleegyezésével, önkéntesen történik. Jogászok figyelmébe ajánlható annak vizsgálata, hogy a fenti állítás igaz-e, ill. hogy vajon egy akadémia működtetése különösen 10-15 év között valójában, kimondva, kimondatlanul nem a szülők megtévesztéséről, a gyerekek elzárásáról s „kényszerfoglalkoztatásáról” szól-e (más szakmaterületekről sajnos számtalan hasonló példát ismerünk a világban, amelyek mind-mind kivétel nélkül valamiféle ígérettel, sok esetben a gyerek tényleges megvásárlásával végül is a gyerekek dolgoztatását, kizsigerelését jelentik anyagi haszonszerzés céljából).
Ha arra gondolok, hogy minden akadémiánknál s minden korosztálynál az eredményesség az elsődleges, gyanítom, joggal vetettem fel a polémiát.

A pedagógia hiánya

Lépjünk tovább.
Ebben a korban – különösen U10-U15 között – működtetett labdarúgó akadémiák inkább azt bizonyítják, hogy az ilyen korú diákok még általában nem felkészültek a szakrendszerű oktatásra. Sokkal több pihenésre, regenerálódásra, „semmibe nézésre” lenne még szükségük a gyerekeknek (miközben intenzíven zajlik a fiziológiai, biológiai, értelmi érés folyamata) ellentétben a fizikai túlterheléssel, az eredmény centrikusságból fakadó mentális problémákkal, a felnőtt érdekek kiszolgálásával.
Az előző pontban felvetett kérdés a fentiek ellenére a legkevésbé jogi, sokkal inkább pedagógiai, erkölcsi s sportszakmai szempontokból érdekes.
A felvételt nyert s foglalkoztatott gyerekek közül hányan érik el céljukat s válnak élvonalbeli, nemzetközi klasszissá? Olyan játékosokká, akiknek teljesül az álmuk, s a labdarúgásból anyagi értelemben is megalapozzák életüket?
Hány gyereknek nem sikerül közülük elérni a célt, de mégis kapnak az életkezdéshez olyan útravalót az akadémiától, amely könnyedén lehetővé teszi, hogy sikeres emberekké váljanak más területén az életnek?
Ellenben, hány gyereknek nem sikerül elérnie a célját s törik ketté nem csak a labdarúgó pályafutásuk, de emellett az akadémiai oktatás színvonala, megfelelő életpálya modell, kínálat hiánya miatt a saját életkarrierjük is?
E felvetésemnél is, attól félek, az arányok nem a gyerekek javára billennek

Másolás ész nélkül

Gyanítom nincs Magyarországon olyan akadémia, amely a fenti szempontokat, ezeket a kérdéseket, kiemelten, hatástanulmányokkal alátámasztva megválaszolta volna az alapítása előtt.
Akadémiáink többségükben egységes, megalapozott elképzelések nélkül hol angol, hol német, hol francia (ahol mostanában fújják le a programot), hol holland stb., mintára, hol saját ötletekre s nem kevés bátorságra alapozva jöttek létre. Vannak is problémák, így is,  meg úgy is, amelyekre, a „sorok között böngészve”, időben, objektív elemzők is rámutattak.

Ha probléma, elsősorban az egységesítésre vonatkozó MLSZ rendelkezésre gondolok ( a labdarúgó akadémiai licenc minősítési eljárásról” (2012) szóló szabályozás”), amely tűzoltásra, a tényleges problémák kezelése helyett azok elkendőzésére alkalmas csupán.
A szabályozást, mint bármely stratégiai elemnél nem követte a törvénykezési gyakorlatban szokásos un. végrehajtási rendelet. Ennek hiányában, mint eddig minden hasonló „ötletelés” utáni pénzelosztási mechanizmusban továbbra is tág tere van a tao-s mutyizásnak, a kiskapuzásnak, az oligarcháknak, a szakmai lobbik elvtelen érdekérvényesítésének és fiatal életek tönkretételének.