Minőség

A látszatdemokrácia költségei

Sziasztok,
Sokak számára első megközelítésben ijesztő lehet az iparban alkalmazott Lean menedzsment
eszköztára, pedig, ha jobban belegondolunk, hasznos tanácsokat s erőt meríthetnénk belőle a demokráciaépítés területén is. Számos országban meg is teszik.

A lean filozófia két alapelve
1. az emberközpontú gondolkodás, az állampolgár, az ember, a tudás, a munkaerő tisztelete,
2. a veszteségek, azaz az értéket nem teremtő lépések eltávolítása minden folyamatból, tevékenységből.

Az ember tisztelete egy „lean társadalomban” azt jelenti, hogy az adott ország számára fontosak a benne élők, hiszen az állampolgárok képezik a legfőbb értékét. Ötleteik, véleményük, gondolataik tartják mozgásban a társadalmat. A veszteségek elkerülésére a tudásuk s az ismereteik hatékony felhasználása működteti a folyamatokat.
A társadalom az állampolgárok folyamatos oktatásával, nevelésével működik. A politikus nem elsősorban törvényeket, jogszabályokat, utasításokat adó vezető, hanem jól ismerve az állampolgárokat, felismeri és megérti az összefüggéseket, támogatja választóit a céljaik elérésében, megfelelő intézményi, jogszabályi környezetet teremtve fejleszti képességeiket.
Ilyen társadalomban mindenki felelős a kialakított rendszerek működéséért, követi előírásaikat és a környezethez, annak elvárásaihoz alakítva észrevételeivel folyamatosan formálja azokat.
A „lean demokrácia” bevezetése sohasem okoz leépítéseket, elbocsátásokat, a folyamatos fejlesztés során felszabadult kapacitásokat új ötletek megvalósításába, új kapcsolatok kialakításába, új lehetőségek keresésébe illetve az ország folyamatos fejlesztésébe vonják be.
Kiépítésének első lépése a veszteségek, s a felesleges tevékenységek megkeresése és eltávolítása a társadalomból.
Az alábbiakban néhány, komoly veszteséget okozó, felesleges társadalmi költségre és jelenségre hívnám fel a figyelmet.

A bizalom-, a szolidaritás hiányának költségei

Az alacsony társadalmi kapcsolattartási szint, a bizalomra épülő civil aktivitás hiánya kirívóan pazarló, felesleges költségekkel párosul (többet olvashatunk a témáról a Kornai János- Susan Rose Ackerman által szerkesztett: Tisztesség és bizalom a poszt szocialista átmenet fényében c. tanulmány kötetben, Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó, 2006)

– az összejárás hiánya növeli a bezártságunkat, amelynek szintén magasak a demonstrációs költségei. Egyre többen látják szükségét kerítések, falak felhúzásának, biztonsági zárak felszerelésének, biztonsági szolgálatok igénybe vételének, házőrző kutyák tartásának és egyéb más, másokat elriasztó elrettentő/monitorozó eszközök alkalmazásának,
– fokozódó félelemmel és elesettséggel övezve próbáljuk fenntartani a látszatot. Hazánkban soha nem épült ki olyan társas környezet, ami segítséget nyújthatna abban, hogy a kisebb nagyobb problémáinkra érdemi módon reagáljunk. Figyelem, szolidaritás, társasság hiányában sokan, egyre többen kerülünk olyan spirálba, amitől egyre nehezebb lesz, egyre mélyebbre süllyedünk.
– az Európai Unió országai között nálunk a legalacsonyabb azoknak az aránya, akik szerint az iskolai végzettség fontos, miközben a legmagasabb azoké, akik szerint az érvényesülés titka az, ha az ember jó családba születik,
– a szolidaritás hiányára utal, hogy kicsi a hajlandóságunk arra is, hogy magunknak és másoknak segítséget nyújtsunk. A családon belüli, valamint a betegek és fogyatékkal élők, az idősek, szomszédok és a bevándorlók felé gyakorolt segítségnyújtás adataiból készített mutatószámok kifejezetten Magyarországon a legalacsonyabbak Európában,
– a környezetvédelem a fenntarthatóság ügye a mai napig az egyik legelhanyagoltabb terület a politikai irányításban és a társadalmi közhangulatban egyaránt. Bosszantó, ahogyan a környezettudatosság irányába tett lépések csekély jeleként lenyeljük az EU milliárdjait szennyvíz tisztítókat, csatornákat építve szerte az országban (ez fontos, de átfogó stratégia nélkül csak a látszatot erősíti), miközben az egymás javát szolgáló társadalmi szinten indított megelőző programok erejüket vesztve mindenféle hatás nélkül peregnek le rólunk,
– kimutathatóan pazarlóan s demonstratívan, elképesztő összegeket költünk a környezetünk megóvására (játszóterek, parkosítás, térkövezés), s hasonlóan, összehangolás hiányában hatalmas összegeket az egészségügyi és a rendfenntartó-igazságszolgáltató rendszereink fenntartására anélkül, hogy párhuzamosan, vagy inkább erre helyezve a hangsúlyt, beépítenénk a gyakorlatba az egymásra s a közös értékeinkre való odafigyelést.
– kirívóan magasak s abszolút feleslegesek a gyűlöletkampányok költségei is. A jelenlegi kormány például az elmúlt években több mint 100 millió eurót költött a Soros Alapítványok lejáratására.
A sorosozás, az ellenakciók, a plakátolások, oda vissza, több tízmilliárd forintot vettek ki a közösből, ami bármely politikai oldalról is történt, teljes mértékben kimeríti a közpénzekkel visszaélés fogalmát.

A gazdaságpolitika s az adófizetési morál többletköltségei

– nem elég pl. az adott szó vagy a rábólintás. Aprólékos szabályozásra, végeláthatatlan hosszúságú szerződésekre, jogi formulákra van szükségünk a legegyszerűbbnek tűnő ügyleteinkben is. Bárhol, vásárlásnál, engedélykéréseknél, utazásoknál, mindenhol, mindenütt,
– a gazdaság hatékonyabb működését is jórészt e bürokratikus többletköltségek akadályozzák. Túlbonyolítottak a magánjogi szerződések és a közbeszerzés jogi formái. Túl a korrupción, a közbeszerzési kiírások gyakran egészen abszurd előírásokat tartalmaznak, az eljárások hossza a tartalmi kivitelezést kérdőjelezi meg, lényegében az egész államapparátus bénultságával járnak együtt,
– bizalomhiányra utal, hogy a gazdaság szinte minden ágazatában szükséges a nagy összegű előleg fizetés vagy kaució, ahhoz, hogy az adott ügyletek egyáltalán elinduljanak. Emiatt s egyébként is, a jogviták eldöntésére privát vagy közösségi intézményi garanciák kiépítésére, szakértőkre, jogászokra szintén sokat s feleslegesen költünk,
– változatlanul alacsony szintű az állampolgári adófizetési morál, s ehhez képest magasak az állam gazdasági-, és jóléti szerepvállalására vonatkozó elvárásaink (segélyek fizetése) is,
– az állam persze mindenkor próbál „segíteni”. Szintén komoly költségekkel kiépíti az intézményi kontrollt az alkotmányosságtól az országgyűlésig, a választási rendszertől az ombudsmanokig, a rendvédelemtől az adóhatóságig, az állami számvevő széktől a fogyasztóvédelmi szervezetekig. Amelyekre ráadásul, ha megrendül az állampolgári bizalmunk, márpedig, mint tapasztaltuk megrendült, még súlyosabb pénzeket költhetünk. Ekkor vesszük fel a biztonsági őröket, alkalmazunk verőlegényeket, foglalkoztatunk magánhadseregeket. Ekkor fizetünk mindenért illetéket, parkoló díjat, s számtalan formában adminisztrációs költséget,
– minél zártabbak, oligarchikusabbak a viszonyok, annál drágábbak a lehetőségekhez jutás költségei is (kenőpénzek, fizetett információk), illetve a másik oldalon megjelenhetnek a bizalmatlan helyzetek csökkentését ígérő vámszedők, védelmi pénzt szedők, akiknek a fenntartása, mondanunk sem kell, szintén vagyonokba kerül,
– na és persze, ezeknek a teljesen felesleges költségeknek fedezetét előteremtendő, olyan, szintén, szerteágazó, elaprózott járulékfizetési terhekkel sújtjuk vállalkozásainkat, amelyek lehetetlenné tesznek mindenféle előrejutást, növekedést, fejlesztést és saját tőkéjű beruházást.

Legyen jó, ami jó?

De, legalább épül, szépül minden.
Örüljünk legalább annak, amit kapunk.
Belegondolni sem szeretnék, hol tartanánk, ha az EU nem kezdi el a kelet-európai térség infrastrukturális felzárkóztatását.
Viszont elkeserítő arra gondolni, mi lesz majd, ha a pénzcsapok elzáródnak. Mert 2020 után minden bizonnyal véget ér a pazarlás, a „második privatizáció” korszaka.
Ha a pénzeknek egy részét a konkrét épületek, tározók, kórházak építése helyett a környezetszennyezés megelőzésére, az egészségmegőrzésre, a bűnmegelőzésre, a hosszabb távon is megélő gazdasági vállalkozások beindítására költöttük volna annak idején, most lenne némi esélyünk, hogy 2020 után is talpon maradjunk.
A programokat nem ötletszerűen, éppen elnyerve egy HEFOP, TÁMOP pályázatot, helyi szinten kísérletezgetve, a kritikus tömeget soha át nem lépve, már az indulás pillanatában elhalásra ítélve kellett volna elindítanunk, mint tették azt a korábbi, s teszi a regnáló kormány, hanem nagyszabású, összehangolt projektekként, amelyeknek a helyi szintű ereje összeadódhatott volna az egész országra nézve.
“Szerencsére”, a mindenkori kormányok tettek ilyen irányú kísérleteket is. Megpróbálták az EU-s pályázati pénzeket összehangolni.
Milyen kár, hogy az állami vállalatok alapításával, oligarchák bevonásával nagy projektekbe összevont pénzek elköltése vélhetően inkább a hatalom megőrzését, a kormányzás örök időkre kitolását célozza, mint az ország demokratikus felzárkóztatását a jóléti társadalmakhoz.

A tét nem kevés

Ha nem alakítjuk át a társadalmunk mindennapjait a „lean” irányba, hogy mindenkinek fontos legyen a másik ember, akiben megbízhatunk, és akinek elnyerhetjük a bizalmát, megmaradunk egy olyan országnak a nyugati keresztény kultúrkör peremén, amit az elemzők többsége egy zárt, magába forduló, lélekszámban egyre fogyó társadalomként jellemez.
Ilyen, akár „liberális”, akár „keresztény” típusú társadalom fenntartása évente, becslésem szerint, 8-10 ezer milliárd forint többletköltséget generál, amit megspórolva pl. Dániában, Hollandiában, Svédországban, Norvégiában s sorolhatnám az országokat, a jólétet fokozó szociális biztonság kiépítésére s stabilizálására fordítanak.
Sokat beszélünk mostanában e jóléti társadalmak válságáról.
Igen, a válságtünetek a demokrácia mindenkori velejárói, amelyek időnként előjönnek, majd felszívódnak. Természetes, hogy ilyen, „másodpercnyi” történelmi időszakban a jóléti államokban is egyre többen beszélnek arról, hogyan, milyen új formákban használhatnák fel „spórolt” pénzeiket a válságtünetek kezelésére.
S az sem meglepő, hogy kihasználva e válságjeleket, a lemaradók, a fejletlenek meg a hozzánk hasonló „töketlenek” közül többen kárörvendve próbálják erősíteni a diktatúrájukat, vagy régi-új elméleteket gyártva, közpénzeket harácsolva s szórva, “erős” nemzetállamokat építgetnek. Ilyenkor szoktunk kezet csókolni Rákosiknak, Kádároknak, Orbánoknak, mert mindez, szintén történelmi példák szerint, a többségnek könnyebbnek tűnik, mint észhez térni és végre cselekedni.