Politika

A lázadás elnapolva

Sziasztok,
Kedves face ismerősöm posztja (2018. 12. 06.):
„Szombaton kint leszek a Jászai téren. Nagykabátban, mellény nélkül.
Erőt fogunk mutatni, de nem a sárga mellénytől leszünk erősek, hanem azért, mert már nagyon sokan sajnos most is tudjuk, mit akar a kormány törvénybe iktatni.
Augusztus óta folyamatos heti 52-60 órában toljuk a melót, nuku magánélet, nuku szórakozás, a politikára sem marad idő. Sokszor annyira kimerült az ember, hogy beszélni is alig tud, ha meg megszólal, leginkább dörmög, morog. A családok kormánya törvénybe akarja iktatni a biztos válások bekódolását, a kulcsos gyerekeket, a dög fáradt, haza csak aludni járó szülőket.
A családok kormánya elüldözte az ország lakosságának nagyon nagy részét, a maradék itt élővel szeretné működtetni a gazdaságot. Rabszolgasors, csak hogy legyen még mit lopniuk, illetve hogy úgy nézzen ki, az ország működik.
Kint leszek a tüntetésen, mert nekem már most elegem van. Holott nincs is törvény rá, dolgozhatok, mint a barom, amíg bírom – igaz, ha összesek, a szervezetem feladja, nem lesz orvos, aki meggyógyít v. csak ő is pont annyira kimerült lesz, mint én, illetve nem lesz társ, aki segít, támogat, hiszen neki sem lesz ideje rá, sem ereje.
Munkából a temetőbe program.
(Le van sz@rva az MSZP, sárga mellényben v. anélkül! Amúgy is pofa kell, kormánnyal kollaborálóktól, hogy le akarnak nyúlni egy giga tüntetést.)”

Kedves ismerős,
Örülök, hogy eljött, megtisztelő volt Önnel „egy tömegben” létezni.
Azért idézőjeles, mert tömeg az nem volt.
Akárhová néztem, hemzsegtek a politikusok, a fizetett szakszervezeti aktivisták az öt-hat ezer munkavállaló közé ékelődve.

Figyeljünk a közérdekre

Tüntetés ide vagy oda, Orbán tovább folytatva kedvenc játékát, az orosz rulettet, fű alatt megint zseniálisat húzott.
Bízva abban, hogy ezzel a tüntetéssel is üres tárból lövünk, a rabszolgatörvénnyel párhuzamosan jogkörénél fogva kormányhatározatban minősítette közérdeknek a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány összeolvadását, kivonva a nemzetállami ügyletet a Gazdasági Versenyhivatal hatásköre alól.
Joggal feltételezi, ha ezt is megússza, már alig marad megteendő lépés Magyarország teljes beszántására, a saját homokozó teljessé tételére, olyan családias otthon berendezésére, amelyben a családfő leválthatatlan.

Mit történhetett volna, mondjuk, egy valódi gigatüntetés után?
Idestova nyolc éve nem vesszük észre, hogy a fegyverraktár, minden töltény nála van.
Mindenekelőtt, működtette volna az eddig bevált stratégiát.
Ahogyan tette 2015-ben a netadóval, elnézést kér, s egész egyszerűen visszavonja a rabszolgatörvény tervezetét.
„Én csak a nagyvállalatoknak kívántam kedvezni, Kósa Úr csak a saját véleményét terjesztette elő, nem is gondolta komolyan, a dolgozóknak igazuk van, a magyar munkások, Magyarország érdekei az elsők bla, bla, bla.”
Vagy mint például a 2016-os pedagógustüntetés után időt húzva lenyugtatja a tömeget, engedékenyen tárgyalásokat kezdeményez, fáraszt majd változtatás nélkül áttolja a parlamentben a Munka Törvénykönyv módosítást.
S minden el van intézve.
A rabszolgatörvény Orbán zsebében csupán egy figyelemelterelő eszköz.
Alig van számára politikai, stratégiai jelentősége.
Tudj róla, annyi történt, hogy a németeknek üzenő lakástakarék megszüntetés akcióra a németek berágtak, s a politikai nyomásgyakorlásukra engesztelésül hozta a „rabszolgatörvényt”. Ami helyett kitalálhat valami más kárpótlást, még az EP választások előtt, kielégítve a német EPP-sek igényeit is.

De hogyan próbálná a hatalmát fenntartani, ha tényleg kitörne a lázadás ellene?
Mert előbb-utóbb ki fog. Olyan szövevényes, hibákkal telített a piramisának építése, ami csak összeomláshoz vezethet.
Mi történik, ha majd egyszer nálunk is párizsias lesz a hangulat?
Mert szorul a hurok.
S mint tudjuk, diktatúrákban a lázadás a leggyakoribb megoldás a hatalom megdöntésére. Úgy vélem, nagyon nincs is már más megoldás a kezünkben.

Kornai János / fotó: nol.hu

„ Azt a rendszertípust, amelyik a demokrácia bizonyos formális jegyeit megtartja ugyan, de a hatalom nem leváltható, autokráciának nevezem”mondja Kornai János, aki szerint, Orbán fel van készülve a fegyveres erőszakra is
A neves közgazdász két forgatókönyvet lát elképzelhetőnek:
– az egyik, amelyben nem mennek az utcára százezres tömegek, csak aránylag kis tüntetések lesznek. Mint ez a mostani is.
“Ebben az esetben elegendő, amit most tesz: felkelti az egzisztenciális fenyegetettség érzetét. Sokan azért nem szólalnak meg, mert attól tartanak, hogy bajuk lesz, mások meg azért, nehogy az általuk vezetett intézményt, céget sodorják bajba.”
A „rabszolgatörvény” tervezete hatalmas hiba volt a kormány részéről. Dolgozó tömegeket támadott be, akik még mindig nem ébredtek fel, de mérget rá, hogy a megmozdulások így vagy úgy, folytatódni fognak.
„A másik lehetőség, hogy kitör a tömegindulat. Ennek megfékezésére a jogi lehetőség elő van készítve, a tömeges bevándorlás elleni védekezés címén most is, hivatalosan válsághelyzet van.”
Szerinte a lázadók elleni fegyveres erőszak alkalmazásához minden feltétel adott, hiszen az ezt korlátozó fékek és ellensúlyok rendszere már nem működik; ha pedig kétely merülne fel a rendőrség vagy katonaság közbelépésének legitimitásával kapcsolatban, még mindig ott a terrorelhárítás.
“Ám ezekre eddig nem volt szükség. Erdogan úgy érezte, hogy szükség van rájuk. Putyin is. Orbán joggal érezheti, hogy nincs szükség rájuk. Ha minden megy e nélkül is, akkor minek?” – mondja, kérdezi Kornai.
Attól félek, előbb utóbb szükség lesz rájuk- mondom én, cseppet sem ellentmondva a kiváló tudósnak.

Hol van az értelmiség?

Meggyőződésem, hogy a mai Magyarországon (is) az értelmiségnek hatalmas felelőssége van (lenne!) a dolgok befolyásolásában. Meggyőződésem, hogy felelősen gondolkodó állampolgárként kötelességünk kérdezni, véleményt formálni, felhívni a talán kevésbé értő honfitársaink figyelmét a ránk leselkedő veszélyekre. Persze nem mindegy mikor, mit teszünk. Különösen, ha azt érezzük, minden szavunk falra hányt borsó.

A probléma, véleményem szerint az, ha az értelmiség nincs felkészülve a tényleges változásra, akkor a pusztán „elméleti” ellenállás meddő aktivitást szül, eredménytelenné válik a jobbító szándék.
A szombati tüntetésre (2018. dec. 8.) utal, a tüntetés előtt néhány nappal írt face bejegyzésem egyik, három részből álló mondata:
„Most, hogy tisztul a kép s valósággá vált, a Turandot szerzője nem is Beethoven, hanem a legújabb forrás (Magyar Hírlap) szerint Boros Péter, szeretnék megkérni mindenkit, tegyük félre vélt vagy valós ellenérzéseinket és betartva a sorrendet, koncentráljunk a lényegre.”
A mondatom jelzésértékűnek, szatirikusnak szánt első fele -, nem Beethoven, hanem Puccini, nem Boros hanem Boross, a face book-os pótcselekvéseinknek szólt, lévén, pontosan tudjuk milyen „szürkeállomány” van hatalmon és a parlamenten, nyúlja le az iskolát, a kultúrát, a gazdaságot,az álmainkat, amiből következik, szerintem, merő energia- és időpocsékolás ilyesmivel múlatni az időt.
A mondat második fele, az alapprobléma közel harminc éve változatlan fennállása miatt volt fontos: ha valakinek valami nagyon nem tetszik, teszem azt most éppen az Orbán rendszer, akkor, tehetségéhez, tudáshoz mérten kialakítja a saját határozott álláspontját. S ehhez ragaszkodik. Következményként nehezen tud összefogni másokkal a rendszer leváltása érdekében.
Annak idején nem kellett rendszert váltanunk. Harminc évvel ezelőtt megadatott a lehetőség, hogy országot építsünk.
A pártok hívására, a pénz szagára, összetartás helyett, idő előtt, egy történelmi pillanat alatt szétfutottunk. Még búcsúra sem hagytunk időt egymásnak. A műhely beszélgetések folytatása, szakmai és szakmaközi viták lebonyolítása helyett a politikusok ámokfutását segítő és/vagy a családi pénztárcánkat dagasztó „karrierekbe” kezdtünk.
Blogbejegyzéseimben egy éve s legutóbb is, utalva a szombati tüntetésre, arra kértem „vájtfülű” ismerőseimet, tegyük félre a mérhetetlen felsőbbrendűségünket s vegyük észre, az országunk egyre nagyobb bajban van.
Nincs már rendszerváltó állapot, sokkal rosszabb a helyzet, mint 1990-ben, éppen ezért minden lehetőséget meg kellene ragadnunk, hogy elmozduljunk a holtpontról. A fontos ügy előttünk hever, a kihívás változatlanul adott.
Most megint, mintha egy tüntetés lenne a jó kiindulópont.
Persze, persze, bosszantó, hogy ez a tüntetés sem újfent, és ismét nem úgy szerveződött, ahogyan azt sorainkból néhányan, x vagy y, te vagy én tervszerűen kidolgozva elképzeltük.
A mondatom második fele arra próbált utalni, hogy ebben a sokadik, tőlünk függetlenül előállt helyzetben ragaszkodni a saját elméletünkhöz, arra várni, hogy majd akkor engem megkérdeznek, felhívnak, vörös szőnyeget tolnak elém, merthogy Én megmondtam, huszonéve leírtam, már akkor javasoltam stb., stb. nem egyéb, mint nárcizmus, kapitális önáltatás.

Már nem is vagyok csalódott. Akikhez szóltam, (profil, messenger, e-mail) többségében hallgatnak. Teszik idestova harminc éve.
E tüntetésre sem reagálnak. Mintha nem is történt volna semmi.
„Bölcs előrelátás”.
Ha pórinak, magamhoz nem méltónak tartok valamit, jelesül most a kétkezűek tüntetésre buzdító módszertanát, az ellenzéki pártok gusztustalan dörgölődzését, vagy éppen a szakszervezetek ballábasságát, s a tetejébe a nemtomkicsoda Kalapács János színvonaltalan provokálását, akkor a hallgatás kiváló módszer. Így jelezzük, ez az „alja” szint minket nem érint. „Magyarországról, demokráciáról, politikáról nem szoktunk beszélni. Mással, fontosabb dolgokkal vagyunk elfoglalva”.
Néhányan, megengedem, egy fokkal őszintébb módszert alkalmazva jelen vannak és kötelességtudóan jelzik a csalódottságukat vagy bánatukat.
Mit keresnek az MSZP-sek a sárga mellényben? Forduljanak hozzám bizalommal, majd én elmondom, hogyan csinálják ezt hetek óta Párizsban- ajánlkoztak páran.
Itt van, kérem, a kötet immár magyarul, Putyin példáján keresztül pontosan le vagyon írva mit is kellene csinálni- ajánlja magát a kötet bemutatóján a szerkesztő politológus, s néhány kitűnő barátja.
Kedves tanult Mindenki,
Lehetünk mi kiváló stratégák, virtuóz szónokok, gondos szervezők, fordítók, elemzők, ha senki nem figyel arra, amit mondunk, akkor mindezzel semmire sem megyünk.
Talán érdemes lenne belátni, a felháborodás a mi oldalunkon is közös, ahogy Orbán világa, úgy a mi világunk sem sajátítható ki a saját vagy csupán a családunk és a barátaink egyéni érdekeinek kiszolgálására.
Ami pedig a tervezést, a cselekvést illeti, mindig a leginkább érintetteknek lehetnek igazán használható ötletei.
Honfitársainknak, akiket harminc éve elmulasztunk megszólítani.
Soha nem lettem volna képes olyan őszintén megfogalmazni az „átlag állampolgári” sorsot, mint tette ezt a fenti bevezetőben a polgártársam.
A hatalom megdöntése kibontakozóban, akkor is, ha látjuk, az esélyek e pillanatban változatlanok, talán érdemes lenne, s ez volt a mondatom harmadik része, a lényegre koncentrálnunk s a cselekvők mellé állnunk. Mert azt gondolom, nélkülünk nem fog menni.
Lesznek itt még akciók!
Ha már az elmúlt harminc évben elmulasztottuk időben s érdemben kiteljesíteni a szerepünket, cserbenhagyva polgártársainkat, akik millió számra nem élnek, nincs színház, mozi, olvasás, regenerálódás, hanem egyik napról a másikra túlélnek, akkor most nincs más hátra, mint egyenként, névtelenül beállni mögéjük az utcán. Amíg nincs közös „terv”, ez a kötelességünk.
Hóban, fagyban, esőben, sárban.
Mert olyan országban, ahol a miniszterelnök az egyén szabadságát sajátosan értelmezve azt gondolja, Veled, velem, melóssal, takarítóval, egyetemi tanárral azt tehet, amit akar, nincs külön „szakértői” út. Ha változtatni szeretnénk, rendszeren belülről akár kívülről, e pillanatban minden út ugyanoda vezet.
S bár a szerepek időről időre változhatnak, mindenkor szükség lett volna tudásra és nem kétlem, majd ismét szükség lesz rá, de addig is, ezt az utat csak közösen tehetjük meg.

Könnygázzal és vízágyúkkal oszlatták a tüntetőket a rendőrök Párizsban