Nemzeti Alaptanterv

Az első NAT (1995) története

Sziasztok,
Közvetlenül az 1990-es országgyűlési választások előtt oktatási kérdésekben komoly belharcok dúltak a későbbi győztes MDF berkein belül, s zajlottak a küzdelmek az egyes pártok, elsősorban a Fidesz és az SZDSZ szakértői között is. Hogyan intézték dolgainkat az önkéntes oktatáspolitikusok a rendszerváltás kezdetén, jellemző példa a Nemzeti Alaptanterv elkészítésének rövid története (1989-95).

A mit tanítsunk az iskolában kérdés fontosságát, a politikán s a szakembereken is túlmutató jelentőségét a politikai elit egyáltalán nem ismerte fel.

Változatok egy témára

A Nemzeti Alaptanterv kidolgozása 1989 októberében indult, önkéntesen, egy-két szakember kezdeményezésére. Néhány hónappal később, a politikai változások hatására már szélesebb körben sürgették a munka folytatását.
Egy éven belül elkészült az első változat. Újabb egy év múlva (1991) szűk körű viták, vélemények figyelembe vételével kidolgozták a második verziót. Majd újabb egy év s elkészült egy harmadik változat, amit az MDF uralta Minisztérium már postázott az iskoláknak, s az intézményeket fenntartó önkormányzatoknak is, hogy a dokumentumot megismerhessék (emlékszel? A vagy B változat).

A NAT készítésével megbízott szakértői csapat, Ballér Endre, Báthory Zoltán, Szebenyi Péter s munkatársaik, kezdetben a szakértő tudásukra támaszkodva komoly munkát végeztek, s a későbbiekben figyelembe vették a pedagógusok és az iskolák észrevételeit is.
Többször, több alkalommal érzékelhették emellett, a szülők, a civilek, a lakosság, a gazdasági szereplők, a közvetlenül éppen nem érintett állampolgárok érdeklődését is, akik ösztönösen, a gyerekeink jövőjéért aggódva, legalább annyit mozgolódtak akkoriban NAT ügyben, mint maguk az érintett oktatási intézmények és a szakemberek.
Sajnos, a Bizottság tagjai kevésbé ismerték fel, hogy az értelmes, széleskörű társadalmi vitának messze a szakmán túlmutató, demokráciaépítő s az egyes állam háztartási szektorok (egészségügy-, nyugdíj-, közigazgatás stb. rendszereire) kiépítésére vonatkozó jelentősége is lehet.

Ebben az időszakban (1990-91), az első NAT vitákon, nem fértünk be a gyűléstermekbe, a vitákat másnap, harmadnap is meg kellett ismételni, helyenként szenvedélyes, emlékezetes jelenetekkel tarkítva.
Egyik napról a másikra több tízezren jelezték részvételüket.
A tömegméretű érdeklődésre a dokumentum szerkesztői nem voltak felkészülve.
„… bizonyos kérdésekről nem elég a szakmai álláspontokat ütköztetni, végső soron politikai döntésekre van szükség. ….az alaptanterv egészét, vagy legalább annak alapelveit az Országgyűlésnek kellene megvitatnia.”- írta, hárítva a felelősséget, a túlzott érdeklődéstől megriadó NAT Bizottság, az egyik jelentésében (forrás: Vass Vilmos: A Nemzeti alaptanterv felülvizsgálata, Új Pedagógiai Szemle, 2003 június).

A jelentésnek lett eredménye. A szélesebb körű, társadalmi viták megritkultak, lassan elhaltak. A véleményeket csupán a közvetlenül érintett szervezetektől s az iskoláktól gyűjtötték tovább. Az újabb elkészült verzióra 2250 iskolából több mint húszezer kitöltött kérdőív és közel tizenötezer szöveges vélemény, az országos szakmai szervezetektől mintegy száz elemzés érkezett.

Bizottságok egymásnak ugrása

A tanterv készítés eseményei mellett, egy másik csatornán, párhuzamosan, Andrásfalvy Bertalan oktatási miniszter, a törvényalkotás előkészítését, a tanügy igazgatás átszervezésének mikéntjét, a tankönyvkiadást, annak piaci szabályozását, az önkormányzatiság és a helyi oktatási feladatok értelmezését, nagy tapasztalatokkal rendelkező szakértőkből álló másik bizottságra bízta, vezetésére Gazsó Ferencet, az 1985-ös oktatási törvény kidolgozóját kérve fel.
A bizottság olyan feladatot kapott, amelyek normális menetrendben a NAT elkészültével, egy második ütemben igényeltek volna stratégiaalkotást, rendszerszintű összefésülést és össztársadalmi konszenzust.
Érlelődtek a konfliktusok.
Gazsó és munkatársai értelmezéseiben, ugyan, érződött a türelem, a folyamatosság elfogadása, a szakértői együttműködés, párbeszédkészség hajlama, de adott volt a probléma.
A 85-ös törvényhez hasonlóan a készülő új közoktatási törvénynek a Gazsó Bizottság által kidolgozott első tervezete decentralizált modellt kínált, csökkenő állami, növekvő helyi önkormányzati szerepvállalással és jelentős intézményi önállósággal. Álláspontjuk szerint, ebben az irányban maradva (a 85-ös törvény vívmányainak megőrzése), NAT-ra nincs szükség, mondván képtelenség egységes tantervi követelményrendszert megalkotni a több tucat különféle formában működő iskolatípusra.
A NAT-osok, válaszlépésként, – gondosan figyelve a Gazsó bizottság mozgását – pontosan az ellenkező javaslattal álltak elő. Indítványozták, legyen a NAT-ban központosított modellre épülő tartalom, komoly állami túlsúllyal, háttérbe szoruló helyi irányítással.
Kemény diónak bizonyult a két szakmai bizottság között feszülő szakmai, s emberi feszültségek rendezése.
Nem is sikerült.
A szakmai-, s a legalább ennyire fontos társadalmi viták kihordása helyett, látszólag ötletekben gazdag politikai húzások következtek gyors ütemben, amelyek aztán 28 évre előrevetítették, az elit politika fokozatosan át fogja venni az irányítást a párhuzamosan egymásnak is ellentmondó elveket gyártó, de mégis csak szakmai érvek felett.
A két bizottságban dolgozó szakértők természetesen nem sejtették a jövőt, hogy, idővel, rájuk sem lesz szükség (28 év alatt, eltulajdonítva, pártosítva minden ötletet és kezdeményezést a politikusok mára már az utódaikat is elzavarták).
A kormány a Gazsó bizottságnak felmondott és párt, ill. párt közeli emberekből létrehozták a szintén rövid életű Országos Közoktatási Tanácsot. Andrásfalvy Bertalant lemondatták.
Az utód Mádl Ferenc, az 1993. februári kinevezését követően, azonnal benyújtotta az 1993. évi LXXIX. törvényt a közoktatásról.

NAT nélkül (1993-95)

Törvény született, másik oldalról viszont, függőben maradt a NAT kérdése.
A pedagógustársadalom, és ami még „rosszabb”, a szülők, a nagyszülők, a piacképes tudással rendelkező, gondolkodni, dönteni képes szakembereket váró gazdasági szereplők, az egész ország joggal kérdezte: és akkor mit is tanulnak a gyerekeink az iskolákban, a „demokráciában”, immár, törvényes keretek között?

A kilencvenes évek elején, egységes alapvető tartalmi követelmények gyakorlatilag nem léteztek az intézmények számára. Az utolsó, a hetvenes évek végétől bevezetett központi tanterveket – mint kötelező dokumentumokat – az 1993-as közoktatási törvény lényegében hatályon kívül helyezte.
Egyelőre semmi sem lépett a helyükbe.
Az iskolák harmada az általuk gyártott vagy importált tantervek, kétharmada a hatályon kívül helyezett volt minisztériumi tantervek alapján dolgozott.

A NAT kérdésre a Horn kormányban koalíciót vállaló s az oktatási tárcát magának kiharcoló SZDSZ tett pontot. A megnyerő modorú Fodor Gábor miniszter, ügyes húzásként maga mellé vette, helyettes államtitkárként, a nem kevésbé elegáns és jó modorú Báthory Zoltánt, és a társadalmunk feje felett, gyorsan lezárták a NAT vitát.
Az 1994. decemberre elkészült változat 1995 augusztusában javított kiadását a kormány 1995. október elején elfogadta, s még abban az évben bevezette.

Sok szakértő ettől a pillanattól datálja az SZDSZ befolyásának szakaszát a magyar oktatás és kultúra felett.

Széljegyzet

Kedves ismerősöm felvetésére, a fentebb fogalmazott, NAT Bizottság egy éves, majd újabb s újabb egy éves kemény munkájára utalva (1990-92), pl. Új Zéland jelenleg érvényes tantervét 2007-ben adták ki. Az előző 1992-ben kiadott tantervük folyamatos felülvizsgálata s az észrevételek gyűjtése után 2000-2002 között készítettek egy összevont s ismét társadalmi vitára kiadott anyagot, majd az ismételten beérkező újabb észrevételekre alapozva 2006-ban egy tervezetet. Ismét megvitatták, míg végül megjelent az új NAT Új Zélandon. A folyamat 14 évig tartott.
Visszatérve, földrajzi közelségünkbe, ugyanez az eljárás Angliában az 1988-ban megjelent első NAT-ig
20, míg Németországban a soron következő NAT verzióig, a 2000-es „PISA sokk” után 15 év volt.

A lényeg, olyan kérdésről van szó, amit egy négy éves ciklus alatt, „tokkal-vonóval” rendezni lehetetlen.
Nekünk sikerült.