Magamról

Bárányfelhők között. Radics Béla, Gűth János, Déri János, Keresztény Béla

Sziasztok!
Vonzódom a tehetséges emberekhez. Mindig is keresem társaságukat, igyekszem, ha mást nem, legalább a közelükben lenni. Néhányan közülük, korán, értelmetlenül mentek el. Velük, villanásnyi időt engedett az élet.

Radics Béla (1946-1982)

A rock zenészt, gitárost, énekest, a magyar rockzene legendás és nagy hatású alakját sokan imádtuk, s imádjuk a mai napig. A hatvanas évek végén, gyerekkori országos barátom Csutak (Thuránszky Gábor) cipelt magával először Sakk Matt-ra, később Tűzkerék-re az Ifi Parkba. Csutak táncolt, csajozott, én meg leesett állal, tátott szájjal bámultam Bélát. Néhány hónapja kezdtem el gitározni, így éppen jó időben, tényleg tudtam értékelni a játékát. Elképesztő, ahogy a Gibson megszólalt a keze alatt!
Angyalföldön , néhány utcányira Radics lakásától a Mosoly utcában nevelkedtem. Látásból ismertük egymást. Délelőttönként többször láttam a József Attila téri srácokkal tengózni az aszfalton. Szia Béla! Helló haver, gyere, állj be, ez pengéknek való! Köszi, most nem érek rá, majd legközelebb- ismétlődött a párbeszédünk.
A főiskola elvégzése után tanítani kezdtem. Egyik este 77-ben az Ádám sörözőben futottunk össze. Egyedül ült az asztalánál egy koncertszervezőre várva. Átültem hozzá, beszélgettünk. A beszélgetést, egészen addig, míg be nem hívtak katonának, több hónapon keresztül, rendszeresen, a lyukas délelőttjeimet kihasználva a lakása konyhájában folytattuk.
Édesanyjával élt. A konyha, leírásokból is tudjuk, legendás hely volt. Az egyik falát az első zenekara, az Atlantisz egyik koncertplakátja fedte. A plakátról, furcsálltam, Vitray Tamás nevére emlékszem, aki valamiféle bemondó volt az eseményen.
Beszélgettünk, ismerkedtünk s Béla szerint, rendhagyó, jó barátságba keveredtünk. Szia tanár Úr! – nyitott ajtót mindig, álmosan. Gyere, ülj le, s rohant a budiba. Fél óráig ki sem jött onnan. Az előző éjszakát, a kezdődő májzsugorát próbálta „kezelni”. Hányt, krákogott, köpködött, de rendre összeszedte magát. Amíg előkerült, alkalmam volt megvizsgálni az előszobába préselt Laney hangfalakat s az erősítőt.
Szóba kerültek a csajok. Mutatott pornómagazint. Beszélgettünk irodalomról. Szinte minden alkalommal, egy-egy könyvvel távoztam tőle. Feltétlenül olvasd el, kölcsönadom s kezembe nyomott egy Hugot vagy Dumas-t. Ha azt mondtam, ezt már olvastam, azonnal adott valami mást. Marx Tőkéjét különösen kedvelte, egyszerre dicsérte s persze szidta a szerzőt, mint a bokrot. Egyszer elvittem hozzá a frissen vásárolt Yamaha western gitáromat, hogy nézze meg, jó vásárt csináltam-e. Cserébe, kézbe vehettem a Gibsont. Nehéz volt, s ütött-kopott. Le volt strapálva, mint a gazdája. De ezzel együtt, élmény volt, egészen más volt a húrok s a bundok távolsága, mint bármelyik mezei klasszikus gitárnál. Mintha Trabantból ültem volna át egy 1500-as Ladába. Mutatott egy-két trükköt. Nagyon nagy szó volt ez, mert Béla soha senkit nem tanított direkt módon. Nagyobb társaságban mindig kezében volt a gitár, erősítő nélkül gyakorolt s gyakorolt órákon át. Senkit ne zavarjon- mondta, közben beszélgetett, bárkivel vette a fonalat.
Ha zene, akkor Chuck Berry, minden mennyiségben. Szinte az összes számát lejátszotta a magnóján. Ezt hallgasd! S szólt a Maybellene, a Roll Over Beethoven, a Rock and Roll Music, a Johnny B. Good. Nekünk itt nincs már keresnivalónk- mondta. Ezek mindent kitaláltak, megírtak, ami jó. Hébe-hóba szóba került a Taurus . A zenekar, ami a legnagyobb esélyt jelenthette volna számára. Mesélt a jugó turnéról, az átverésekről, a lemezgyárról s a sok mellé dumáról. Zoránt nem kedvelte. Szerinte Balázs Fecónak klasszisokkal jobb hangja volt. Kérdeztem, hogy miért nem állt színpadra a 77-es Taurus-Tűzkerék-Piramis ifi parki buli záró sessionjén. Révész a fél tüdejét kikiabálta, hogy Radics Bélát várjuk a színpadra. Annak már nem volt semmi értelme- mondta, mintegy előre vetítve a sorsát. Az utolsó találkozásaink során néhanapján megkért, vegyek egy-egy üveg almabort a Vőlegény-Gyöngyösi utca sarkán lévő közértben. Utólag, mindig fillérre kifizette. Ragaszkodott hozzá. Azóta is, ha erre gondolok, lelkiismeret furdalásom van. Én is hozzájárultam a leépüléséhez, mint sokan mások.

A katonaság után az órarendem semmiféle délelőtti matatást nem tett lehetővé, ráadásul megnősültem, megszületett a lányom, be voltam havazva minden fronton. 82 tavaszán futottunk össze ismét az Oktogonon. Vélhetően az Ádámból ment át a Kis Royalba. Szia, Tanár Úr köszönt rám. Megöleltük egymást s meghívott egy italra. Rohannom kellett, nem értem rá. Majd legközelebb, valamikor bekopogok hozzád- mondtam. Rémisztően rossz állapotban volt. Arca felpuffadva, s alig állt a lábán.
Néhány hónappal később kórházba került, sokadszor, s már nem is jött ki onnan. Októberben, a többi betegtől elfüggönyözve, a Róbertben, kórházi ágyában halt meg.
Amikor megjelent Ómolnár Miklós könyve (R. B. kapitány – avagy pengék és halak (1986)), arra gondoltam, itt valami nem stimmel. Azért ez nem ennyire bulvár! Ha mást nem, nekem is meg kellene írnom a saját verziómat a korról, az egyik legtehetségesebb zeneszerzőről, s zenészről, aki történetesen nem tehetett arról, hogy prolinak született. S esélye sem volt felvenni a versenyt a nem kevésbé tehetséges hegyes cipős belvárosiakkal. S mégis, eljutott a hajógyárból a Kisstadionba, az újpesti Szabadság moziból a Metró klubba, a Viából (korabeli szórakozóhely, művelődési ház Zuglóban az Angol utcában) a Taurus hajóra, s Győrből az NDK-ba.
Tudatosan írtam zeneszerzőt, mert miután Béla nagy nehezen rávette magát saját számok írására, a keze alatt olyan pontosan, hangról hangra kidolgozott rhythm and blues nóták születtek Horváth Attila szövegeivel, amelyekhez hasonlókat kevesen írtak itthon. Átkozom Erdős Pétert s a többi illetékest! Bizonyított tény, hogy rajtuk múlt, ma egyetlen kislemezt leszámítva, nem hallgathatjuk életművét megfelelő minőségben.
Szerencse, hogy nem fogtam hozzá az íráshoz. Megjelent Zoltán János és Tóth Tamás Béla könyve (Csodálatos utazás. Könyv Radics Béláról. (2002)). Megnyugodtam.
Tóth Tamás Béla remek ember! Alapítója a Radics Béla Emléktársaságnak, nem mellesleg kiváló népművelő Esztergomban s nagyszerű basszusgitárosa Tűzkerék xT zenekarnak, amit testvérével együtt (Tóth József) azért alapítottak, hogy feldolgozzák s folyamatosan játsszák Béla összes számát tovább a Radics formációk repertoárjából különféle számokat, Taurust, Zeppelint, Creamet, Hendrixet, s sok minden mást. Ajánlom figyelmetekbe a zenekart.
Anda Bálint (én vele hallottam az együttest több alkalommal is a József Attila Művelődési házban) gitárjátéka kísértetiesen, alázatosan követi Béla dinamikáját, összes egyéni hajlításait, hektikusan lüktető játékát.

Radics Béla: Napfényes napok
Az amatőr felvétel 1978-ban az Aligátor egyik koncertjén készült. Minősége borzasztó, s, valljuk be, Béla sincs már csúcsformában. Mégis ajánlom a figyelmetekbe. Elfogult vagyok. Vállalom. Ilyen klasszikus blues ballada előtte, s azóta sem született Magyarországon.

Gűth János (1955-1989)

A második évemet kezdtem Pécsett a műszaki főiskolán (1974), amikor megjelent a maga majdnem két méterével Csöpi. Mindketten pályatévesztettek voltunk. Nekem a főiskolai újság szerkesztése, a kollégiumi bulik szervezése, neki a színház volt a mindene. Drága édesanyja – kedvéért jelentkezett a főiskolára- esténként számtalanszor tűrte a hajnalig tartó vendégeskedésemet a Janus Pannonius utcai belvárosi lakásukon. Belevágtunk egy közös projektbe, a főiskola történetének megírásába. Interjúztunk, elemeztünk, adat feldolgoztunk hónapokon át. Belebuktunk. Korai s túl nagy falat volt mindkettőnknek.
Amatőr színészként 120%-on égett. Több alkalommal csempészet be a társulat kisbuszába. Megjártam velük Kaposvárt (Május 35. Pogány Judittal, Godotra várva Koltaival, Helyey Lászlóval, Vajda Lászlóval), Budapestet, amatőr fesztiválokat.
Testközelből láthattam nagyszerű, tehetséges amatőrök és profik színházcsinálását, Jucit (Juhász Lászlót), Máté Ritát, a rendező Bagossy Lászlót, Stenczer Bélát, Lang Györgyit, Kulkát s a többieket. Köszi Csöpi!

Jó néhány évvel később, az Akadémia székházában futottunk össze. Mesélte, megnősült, két gyereke született s dramaturg diplomát szerzett a színművészetin. Nyíregyházi kanyar után, a Pécsi Nemzeti Színház szerződtette. Örültünk egymásnak, terveztünk, újraterveztünk. Mondta gyakran jár Pestre, bele szeretett Hajnóczy Péter egyik írásába s ebből tud mutatni valamit, már kész az előadás. Néhány héttel később meghalt. Autóbaleset. Pestről hazafelé, hajnali kettőkor kocsijukkal belerohantak egy teherautó kivilágítatlan pótkocsijába. Az anyósülésről még kiszállt, majd néhány lépés után összeesett. A Dunaújvárosi kórházban nyolc óra múlva, mire a nappali műszak éppen elkezdte volna az éjjeli esetek kivizsgálását, szíve feladta.

Déri János (1951 -1992)

A nyolcvanas évek közepén munkatársaimmal középiskolásoknak tartottunk 10×3 órás, hetente egy alkalommal összeülő döntési tréningsorozatot. Ahhoz, hogy egyáltalán a fiatalok jelentkezzenek, szükségünk volt népszerű, húzó emberekre. Dérit a tízből az egyik kidolgozott program megtartására kértem fel. Azonnal ráállt, tetszett neki az ötlet, újszerűnek és fontosnak ítélte a dolgainkat. 1985-ben megvártam az Ablak (akkoriban népszerű élő televíziós műsor) után a Magyar Televízió Szabadság téri székház földszinti várójában. Másodperceken belül egymásra hangolódtunk. Szintén pályatévesztett vagy? – s jót nevettünk. Két gépészmérnök beszélget, s közben elidegenednek – utaltam Antonioni filmjére (Vörös sivatag) miközben a televíziótól, pontosan már nem emlékszem, a XIII. kerületi Kárpát utca egyik panellakásába tartottunk, ahová, egy-két kölcsönös poén után meghívott. Akkoriban Eszterrel élt, aki a mosókonyhában teregetve halkan bevallotta, hogy még a ruháinak illatát is szereti. Halálosan bele volt zúgva Jánosba.
Déri imádta a népszerűséget. A rajongókat úgy kezelte, hogy kiválasztott egy idősebb házaspárt, akikkel rendszeresen találkozott, programokat csinált. Nem találkozhatok mindenkivel, de rajtuk keresztül érzem a rajongóim szeretetét. Praktikus – mondtam. Szerencséd van, ma velük is találkozhatsz, meghívtam őket vacsorára- mondta. Nem akartam zavarni, ittam egy, talán két rám tukmált whiskyt, ökörködtünk még egy keveset, s elköszöntem.
A meló részleteit másnap a Szalay utca-Honvéd utca sarkán lévő Borsodi sörözőben beszéltük meg. Ott folytattuk, ahol abbahagytuk, de már csak Ő volt középpontban. Amikor bejött, azonnal felmérte a terepet, begyűjtötte az elismerő pillantásokat s a huhogásokat egyaránt, csak utána ült le.
Különböző helyszíneken lezavartunk egy, majd később még két tréning sorozatot. Mindenhol Ő volt a Déri, a riporter, a műsorvezető, a legenda. Hívj, ha lesz még valami!- köszöntünk el egymástól.

Tüdőrákban, 41 éves korában, családja körében hunyt el. Egy ország szurkolt érte. Az utolsó pillanatig ragaszkodott az élethez.

Déri János utolsó interjúja (részlet)
Az interjú 1991-ben, halála előtt nem sokkal a kórházban készült. Figyelmetekbe ajánlom a rendszerváltásról, a jelenről, a jövőről s végső soron a demokráciaépítés „rákfenéjéről” vallott véleményét (az interjús részlet utolsó másodpercei). Gondolatait ide ki is írom: „az ember mindig a jövőjéért cselekszik, ami egy alapvető hiba a mi életünkben… hogy soha nem a jelent éljük, hanem mindig valamilyen jövőbeli cél miatt csesszük el az életünket s tulajdonképpen nem igazán csinálunk semmit a jelenben a jövő idő miatt.”

Keresztény Béla (1954-2014)

Próbálom elfogadni, hogy teljes életet élt. Hatvan év, mondjuk a XIX. században nem kevés, de manapság igazságtalanul rövid. A hetvenes években főiskolai évfolyamtársak s jó barátok voltunk. Hosszú fekete hajával, szakállával olyan volt, mint Krisztus fénykorában. Szűkebb baráti köröm nem igazán fogadta be a türelmességét, a jól neveltségét, szokatlan zenei és humán műveltségét, szarkasztikus humorát. Én bírtam s tiszteltem Őt. Meghívott Mosonmagyaróvárra, egy teljes hétvégét töltöttünk együtt szülővárosában. Büszkén sétáltatott a városban. Az alapító tag kiválásával bekerült a Marcipán nevű főiskolai zenekarba, amely a Kalákához hasonló stílust képviselt. Nem igazán gitározott jól, kicsit mereven és görcsösen nyúlt a hangszerhez. Ellenben ötleteivel, kiváló énekhangjával, képzett, zenei műveltségével, zongoratudásával s a kitartásával, szorgalmával (menet közben több, kiegészítő hangszeren is megtanult játszani) első perctől hasznos s nélkülözhetetlen tagja volt a csapatnak. Tanulás helyett számtalan helyen lógtam együtt a zenekarral Nyíregyházától Budapestig, a baranyai tájolásoktól a Ki mit Tud selejtezőkig, középdöntőkig s a pesti döntőig, néhány alkalommal szervezve is a fellépéseket.
Elfogult vagyok. Szerintem, ha a diploma megszerzése után együtt marad a társaság, a Kalákához felnőve, mára, bejárhatták volna az egész világot.
Keri nem adta fel. Csatlakozott a Szélkiáltó együtteshez, amely akkoriban a Jogászok Ergó nevű csapata s a Marcipán után, minden alkalommal „csak” harmadik lett a különféle zenei vetélkedőkön, megmérettetéseken. Balga módon, lépését árulásként fogtam fel. Bár találkoztunk hébe-hóba, itt-ott, de valami eltört benne s bennem is. Bocs Keri!

Szélkiáltó: Szunnyadj kisbaba (Keri énekel)

Epilógus

Belegondolni is szörnyű, hogyan bántunk s bánunk mai napig a tehetségeinkkel.
Belegondolni is szörnyű, hogy napjainkban is hány és hány ember hal meg naponta azonnali orvosi beavatkozás, merev orvosi protokollok, az egymásra nem odafigyelés, a hanyagság, az előzetes, megelőző szűrővizsgálatok szervezetlensége vagy a pénz hiánya, az állampolgárok többsége számára e vizsgálatok elérhetetlensége miatt. Gűth Jánosnak, Radics Bélának, Déri Jánosnak, Keresztény Bélának, s sokan másoknak, még élniük kellene. Igazságtalan, hogy már nem csodálhatjuk őket, nem tanulhatunk tőlük. Kitartást, szorgalmat és emberséget.