Oktatás

Bővebben a pedagógus leterheltség következményeiről

Sziasztok!
Magyarországon egyszerre kívánunk megfelelni az ország kultúráját, történelmi hagyományait, anyanyelvének megőrzését, s a tantárgyi tudást, a műveltséget preferáló „poroszos” (1), az idegen nyelvek elsajátítását, a társadalmak kölcsönös függőségének megértését kívánó „liberális”(2) és a társadalmi kihívásokra felkészülést, az életben való boldogulást előtérbe helyező „liberális-hatékony”(3) iskolarendszerek követelményeinek. Erről szólnak a Nemzeti Alaptanterv összes eddigi változatai Magyarországon (a NAT-ról még sokat szeretnék írni. Kulcsproblémának tartom.)

Pedagógus tüntetés 2018
fotó: Botos Tamás/444

A legnagyobb kihívás

Véleményem szerint, a fenti három követelménynek való egyidejű megfelelés az egyik nyomós oka annak, hogy ilyen helyzetbe (lásd előző bejegyzésemet a pedagógusok leterheltségéről) hozzuk tanárainkat, a gyerekeinket s a szülőket..
Az OECD PISA listáin találunk előkelő pozícióban lévő így vagy úgy a fenti háromból egyik vagy másik szempontot előtérbe helyező iskolarendszereket működtető országokat.
De nincs a világon olyan ország a lista első felében (sőt a teljes listában sem), amelyik e három különböző felépítésű fenti irányzatot egyszerre, azonos hangsúlyokkal működtetné.
Nincs a világon olyan ország, ahol a diákoknak, s tanáraiknak ekkora és teljesíthetetlen leterheltségben lenne részük, mint nálunk.
Nem csupán az oktatási rendszer szelektivitásával (írom majd), de a célkitűzéseinkben is sikerült „világrekord” közeli állapotokat létrehoznunk.

tüntetés 2016 fotó: Isza Ferenc

Tervezési hibák?

Amikor bárki, oktatáspolitikusok, kutatók, szakértők, az állami költségvetést előkészítők, toldozgató-foltozgató nekibuzdulásukban összedugták a fejüket és óraszámcsökkentésben vagy növelésben, pedagóguslétszám emelésében vagy csökkentésében, a tanév meghosszabbításában vagy az iskolai szünetek számának növelésében- csökkentésében, a kilencedik évfolyam bevezetésében vagy a kötelező korhatár csökkentésében, forráskivonásban vagy a források emelésében, bérek csökkentésében vagy emelésében gondolkodnak, egyiküknek sem szúrt szemet 28 éve, hogy alapjában véve fordítva ülünk a lovon?
Hogy szőnyeg alá söpörve az alapkérdést (milyen társadalmat s benne milyen, melyik irányzatot preferáló oktatást szeretnénk hazánkban) sikerült összehoznunk egy olyan rendszert, ahol ideig-óráig a problémákat tologatva, a PISA eredmények láttán lefelé mutogatva mindenki mossa kezeit?
Kivéve azokat ahonnan már nincs lejjebb. A pedagógus, gyerek, szülő háromszögben csapódik le minden. Ők már lejjebb nem tologathatnak. Legfeljebb egymásra s feljebb mutogathatnak (meg is teszik). S még meg is kapják a magukét! Átéltük többször az utóbbi 28 évben, hogy a tényleges pedagógiai tapasztalatokkal nem rendelkező oktatáspolitikát csinálók, az iskolarendszereket tervezők többsége sértődötten hangoztatja, hiába a zseniális gondolatuk, a logikusan felépített tervük, minden iskolareformjuk megbukik a pedagógusok ellenállásán.
(tételes rendszertervezési hibákra egy későbbi bejegyzésben még visszatérek)

Egyoldalú felelősségvállalás

A rendszerváltás óta, a felelősség a diákok, a pedagógusok s a családok vállán marad. Az állandó, időnként fokozódó feszültségekkel, s a széles körben terjedő bizalmatlansággal együtt. Nem bejegyzést, önálló kötetet érdemelne, vajon a családok hogyan birkóznak meg az iskoláztatással, a neveléssel összefüggő feladataikkal. Ami a tanárokat illeti, ha felülírják az összes kialakult pedagógiai rutinjukat, akkor sem tudnak megfelelni az elvárásoknak. Írtam az előzőekben, nyilvánvaló képtelenség.

Társadalmi, szakmai következmények

A NAT és a törvényi előírások együttesen komolytalanok.
Ne csodálkozzunk hát, ha a pedagógusok jelentős része tudomást sem vesz a törvényi előírásokról, a sokadik módosító jogszabályról, a reformokról s egyenesen izélgetésként fogad minden külső elvárást. Példának okáért, a pedagógusok többnyire a 2013 szeptemberétől bevezetésre került, előzőekben évek óta lebegtetett s mára bukásra álló pedagógus életpálya modellt sem kommentálták. Mint ahogy teljes apátiával fogadták a szakfelügyelet visszaállítását s a teljes államosítást is. Az intézkedéseket, a már négyévenként tapasztalt, szokásos mindenkori kormányváltás utáni herce- hurcaként értékelték.
Cseppet sem gondolnám, hogy szervezett ellenállásról, a pedagógusok összeesküvéséről van szó, amikor a rejtett tanterv használatáról, a törvényi előírások napi megkerüléséről s az állásukért cserébe a jelenlétük adminisztrálásáról beszélünk.
Akik megpróbálnak a pedagógusokkal szót érteni anélkül, hogy életükben legalább egyszer katedrán álltak volna, vagy már elfelejtették milyen az, bizony nehéz fába vágják a fejszéjüket.
Miért lelkesedjen a pedagógus társadalom?
Nincs olyan tanárkutatás, vizsgálati eredmény, amely ne azt hozná szóba, hogy a meg nem értettség, a félelem, a kishitűség, az önigazolás és a folytonos frusztráció jellemzi a tanárokat. Nincs olyan tanárkutatás, vizsgálati eredmény, amely ne említené, hogy a szakmájuk társadalmilag sem egyértelműen elfogadott, nem megbecsült szakma, folytonos kereszttűzben van.

Kiszolgáltatottság

A pedagógus életforma lassan, de biztosan vált kiszolgáltatottá.
Őket nem várják tárt karokkal az angol, a német, a svéd klinikák, mint az orvosainkat.
Képtelen vagyok elhinni, hogy ennyire amatőrök a politikusaink.
Vagy tényleg igaz? Arról van szó, hogy a döntéshozók tisztában vannak a pedagógusok kiszolgáltatottságával, s mindenkor visszaélnek a helyzetükkel?
Annyi biztos, 28 éve kényükre-kedvükre, paragrafusról paragrafusra ugráltatnak, kurzusról-kurzusra intézményeket, pedagógusokat.
Muszáj, hülyének nézve diplomás, értelmes, tehetséges embereket, milliméterről milliméterre, centiről centire, percről percre, előírni, hogy mit tehetnek és mit nem délelőtt nyolctól tízig és mondjuk délután négytől hatig? Mit írhatnak be a „pöcs” jelentéseikbe a kollégájukról s mit nem?
Egyáltalán elgondolkodott már valaki a döntéshozók közül azon, hogy ez a kíméletlenül precíz, a teendőket, a jogokat, a kötelességeket ennyire pontosan meghatározó (s ezáltal, semmit sem meghatározó), a „szolgákat” egymástól is megkülönböztetni akaró magatartás, , ez a nagyfokú bizalmatlanság a pedagógusokkal szemben, mennyibe kerül?
Leszámítva a nem leszámítható mentális hatásait, mennyibe kerül az országnak ez, akár pénzben is kifejezve (erről is bővebben lásd majd a demokrácia link alatti írásaimat a blogomon)?

tüntetés 2013 fotó nol.hu

…s mégis…szerencsére

A politika túlsúlya, az állás- és létbizonytalanság, a pedagógus-kereseti igazságtalanságok ellenére, szerencsére sokan kitartanak.
Fegyelmezettségből vagy kényszerből megpróbálnak engedelmeskedni, vagy a “rejtett tanterv” gyakorlatát alkalmazzák (értsd, becsukom az osztályterem ajtaját, s azt csinálom, amit őszintén tenni szeretnék).
Passzivitásba menekülnek, de még mindig lelkesednek a szakmájukért, a hivatásukért. Spontán pedagógiai tehetségek, a pályára motiváltak, a tapasztalatoktól még meg nem csömörlött gyermekbarátok, s néhányan, kiemelkedő szaktudással rendelkező tudós tanárok.
Köszönjük a kitartásukat!