Demokrácia

Civil kurázsi? Előre mutató példák (1990-2018)

Sziasztok,

Az elmúlt 28 évben mindig voltak jó kezdeményezések, megvalósult ötletek, amelyek valós reményeket ébreszthetnek bennünk. E kezdeményezések mindenkor erőt adhatnak, a jövőre nézve is.
Vagy mégsem?
Példákat bármely szakmaterületről vehetnénk. E bejegyzésben az oktatási rendszerre fókuszálok.

Demokrácia kezdemények

A rendszerváltást követően a törvényalkotók fontosnak tartották a közoktatás és az iskola belső rendjének demokratizálását, így 1993-tól kezdve folyamatosan megjelenik az oktatási törvényben az intézményi belső demokrácia szabályozása.
Létrehozhattuk az iskolaszékeket, a diák önkormányzatokat. A Nemzeti Alaptantervben megjelent a nyitott iskola fogalma. Jelentős szerepe lehetne a demokratizálódásban.
A diákönkormányzatok mellett működik Diákjogi Tanács is, valamint 1997 óta megrendezésre kerül az Országos Diákparlament.
1995-ben tanárok és diákok, valamint civilek állították össze a Diákjogi Chartát,  amelynek főbb normáit a sokadik módosításában átvette a 93-as közoktatási törvény is.
Vagy pl. az oktatási intézmények és egyes társadalmi szervezetek között kezdetektől kialakultak a demokráciára nevelést elősegítő együttműködések. a nevelési célok megvalósításában. A pedagógusokat számos civil szervezet támogatta. Ilyenek voltak például az Állampolgári Nevelés Egyesület, az Állampolgári Nevelés Alapítvány, a Civitas Egyesület, a Citized tanár továbbképzési központ, az Oktatási Színvonal Iroda.
Ilyenek mostanság , a az Esélyt a hátrányos helyzetű gyerekeknek Alapítvány, a PROKON , a Demokratikus Nevelésért és Tanulásért Közhasznú Egyesület, a Demokratikus Ifjúságért Alapítvány s ha nem is végtelenségig, de sorolhatnám tovább.

Számos együttműködési forma alakult, elsősorban az alapítványi-, a magániskolák és a civil szervezetek között. Érthető. Ezekhez az oktatási intézményekhez mindig is közel áll, hogy kitekintsenek az iskola falain kívülre, együttműködést kezdeményezve a környezetükkel. Általában már a megalapításuk is azzal a szemlélettel történik, hogy a közösség igényei, a közösség szolgálata természetes, ezért nagyban számítanak nem csak a szülők, de a tágabb közösség támogatására is.
Annak idején pl. konkrét együttműködés létezett a Közgazdasági Politechnikum és az Antropholis Egyesület között, ahol közös munka során elkészítették a „Globalizációs túlélőkönyv fiataloknak”- című „globális nevelés” tankönyvet.
Szerintem jó törekvés az 50 órás közösségi munka kötelezettsége a középiskolás diákjaink számára. Az ország minden városában mára múltja és hagyománya van az önkéntes munkának.
A diákok társadalmi szervezetekben való tevékenységét folyamatosan ösztönzik az oktatási intézményekben.
Vagy pl. hasonlóan hasznos az évekkel ezelőtt szervezett erdei iskola program. Nyilván, ha bővülne a témakörök száma, és minél több külső szereplő bevonásával működne, még jobb lenne.

Az Általános Művelődési Központok kialakítása, rendszere is nagy nyitottságra hivatott, alkalmasak pl. a civil szervezetek nevelési tevékenységének nagymértékű hasznosítására.
A hagyományokkal rendelkező mozgalmak, mint a Cserkészszövetség és az Úttörő Szövetség, valamint a Természetjárók Szövetsége is kiterjedt iskolai hálózatokkal rendelkeznek, így szorosabb együttműködést tudhatnak maguk mögött.
EU-s pályázatok keretében számtalan olyan program működött, s formálódnak mai is, amelyekben a település kisebbségi önkormányzatai, hagyományőrző csoportjai, szociális tevékenységgel foglalkozó szervezetei, környezetvédelmi mozgalmai megmutathatják önmagukat az iskola diákjainak, miközben a helyi iskola olyan programokat szervez, amelyek elősegítik a szervezetekben folyó diákmunkát. Számos példát sorolhatnék a Motiváció Oktatási Egyesület s a tanodai hálózat keretében működtetett, az integrációs oktatást segítő pedagógiai, módszertani fejlesztésekre, önkéntes munkákra is, amelyekben természetes módon keverednek a pedagógiai-, szakmai és a civil tevékenységek. A helyi kisebbségek személyes megismerése, közös programokon való részvétel erősíti az elfogadást és toleranciát, a szociális szervezetekben való aktív tevékenység a szociális érzékenységet, a közös nagy utcatakarítások a zöld szervezetekkel, a környezethez való felelős viszonyt.
A közéleti tevékenységek közvetlen megismerését segítik továbbá pl. a polgármesterek, vagy a jegyzők személyes beszámolói munkájukról, vagy egy osztályszintű látogatás az önkormányzatban, ahol konkrét tevékenységeken keresztül vonják be a fiatalokat a munkába.
Az alkalmankénti rendezvények, a közös megemlékezések, nyitott napok száma is növekszik. Léteznek itt-ott az országban közös, iskolaszintű együttműködések is különféle szervezetekkel, egy adott cél érdekében, amikor pl. az oktatási intézmény konkrét akciónapokon vesz részt (pl. falutakarító akció).
Terjed a „tolerancia nap” is (nov. 16.). Az iskolák civil szervezeteket hívnak meg, hogy interaktív foglalkozások keretében mutassák be programjaikat a diákoknak.

Mégis, miért?

Mégis miért, hogy ily módon, e fenti kezdeményezések ellenére, messze nem alakult ki egységes kép a demokráciára nevelés területén az oktatási intézmények és a társadalmi szervezetek között?
Mégis, miért, hogy egyre kevesebben álmodozunk?
Miért, hogy ezekről a megvalósult programokról kevesen tudnak, nem mintaerejűek?
Miért, hogy többségük egy idő után fokozatosan elhal vagy halódóban van?
Miért, hogy az évente átlagban több ezer megalapított civil szervezet átlagos „életkora” mindössze 2-3 év. Az elnyert pályázati pénzt elköltve nincs tovább.
E kérdésekre szinte minden bejegyzésemben kutatom a válaszokat.

Értelmetlen válaszok

Demokratikus kultúra hiányában nem várható el, hogy csalódott, megkeseredett, átvert, egzisztenciális gondokkal küszködő családok tagjai érdemben szóba álljanak egymással s más rétegekkel. Az önbizalomhiány szoros összefüggésbe hozható a megosztottságunkkal.
Ebben a körben, ide tartozunk több millióan, az időnket, úgy tűnik, már a szabad időnket is mások osztják be. A politikusok a cinikus ránk telepedő viselkedésükkel, az országgyűlés a törvényeivel, a kormány a rendeleteivel, a többnyire állami irányítású vagy többnyire külföldi tulajdonban lévő olcsó bérű munkahelyeink a sablonos kreativitást nem kérő követeléseivel s iskoláinkban a szolgaságra neveléssel.
Ebben a körben már nem vagyunk önmagunk, nincs időnk élni, s épp ezért másokat élni hagyni.

A túloldalról, a társadalom 1-2%-a, persze szintén nem várható el, hogy tehetséges, sikeres, vagy éppen szerencsés, netán kitűnő kapcsolatokkal rendelkező, magas életszínvonalon élő polgártársaink önként és dalolva hallgassák naponta mások sirámait. Inkább komoly pénzeket áldozva, kerítéseket építve zárt körben élnek, nagyméretű autóik ablakait feketére, beláthatatlanra üvegezve, önállóan iskolákat alapítva, elkülönülve, kasztosodva járatják gyerekeiket ide vagy oda, esetleg külföldre, de semmiképpen sem az „államiba”.

S akik mindezt okozták s erősítik, a politika, jövőképként az erős nemzetállam kísérlete, sokak szemében úgy jelenik meg, hogy a világon egyedüliként magunkra zárjuk az ajtókat, lefüggönyözzük a szobáinkat, kerítést húzunk minden négyzetméterre és öntudatos polgár módjára üldögélünk a keresztény-konzervatív meleget sugárzó nonprofit módon üzemeltetett radiátorok mellett. A réseken keresztül kegyesen elfogadjuk a szolidaritási alaptól érkező uniós milliárdokat, majd oktatólag, sértődötten ki-ki ordibálunk a kerítéseken túlra. Ezen túl s az országon belül semmi sem érdekes.

Logikus és mégis mennyire álszent gondolatok.
Biztos, hogy erről van szó?
S nem arról, magam is beleesve olykor-olykor a csapdába, hogy könnyebb mindenre nemet mondani, könnyebb mindent kritizálni, mint valósan megélni a helyzeteket, s a megoldásokat keresni, ha éppen arra van szükség?
Bárhol a világon az embereket a körülöttünk lévő környezet, az életkörülményeik kényszerítik arra, hogy rosszabbak, erőtlenebbek vagy éppen jobbak, erősebbek legyenek, mint amilyenek valójában. Ne az országot elhagyó fiataljainkat kárhoztassuk, ne egymást szidjuk a vélt vagy valós kudarcainkért, hanem inkább vessünk egy pillantást arra a környezetre, amelyben élünk, amelybe beleszülettünk.
S tegyünk érte, ha változtatni szeretnénk.

Civil kurázsi

A közös gondolkodásnak jelenleg nincsenek meg sem a társadalmi, sem a törvényi, sem a jogi feltételei. Ismétlem, a legnagyobb problémát abban látom, ami vastagon megkérdőjelezte minden felmerült álmunk, és megkérdőjelezheti bármilyen felmerülő ígéretes ötlet megvalósításának sikerét is, hogy a gazdasági-, szabadpiaci verseny mellett a politikai pártok közötti versenyt is túl korán és rossz alapokra helyezve indítottuk el. Ennek isszuk folyamatosan a levét.
28 éve a demokráciaépítő ötleteket hol a kormányon lévők, hol az ellenzék, hol, veszélyben érezve a pozícióit, együttesen az egész politikai elit fojtotta, fojtja el csírájában.

Antall József a „taxis blokád” idején kényszerhelyzetben demokráciát hirdetett, holott erről, azóta is csak álmodozunk.

Gyurcsány Ferenc kormányzása idején 2006-ban több esetben is arcul csapta a civileket s a politikai ellenfeleit. A Fidesz, folytatva a sort „apróbb” törvényeivel, a civilek– a sajtó tulajdonviszonyainak átrendezésével, a sajtó háttérbe szorításával lehetetleníti a demokrácia létét.
Ha túlcsordult a pohár, lásd pl. a 2006-os demonstrációkat, vagy az internetadó bevezetési kísérletére válaszként szervezett tömegtüntetéseket, vagy a pedagógusok mindenoldalú túlterheltségére válaszként induló aláírásgyűjtéseket, tüntetéseket, a mindenkori kormányok azonnali visszavonulóval reagálnak. Egy-két rendelet visszavonásával vagy bevezetésével gazsulálnak a polgároknak.
Majd, miután elcsitult a vihar, ott folytatják, ahol abbahagyták.

Javaslat

Azt gondolom az egyik elmulasztott, de megkerülhetetlen út, amivel szembe kell néznünk, hogy vitákkal, együttműködő készséggel, akár hosszú évek türelmével, végre közösen döntsünk arról, hogyan képzeljük el Magyarországon a demokráciát, és a példák kedvéért mondjuk az egészségügyet, vagy az iskolát a 21. században.
Azonban ahhoz, hogy vitaképesek legyünk minél hamarabb meg kellene szüntetnünk néhány csapdát.
Mindenekelőtt a képviseleti demokrácia csapdáját.