Oktatás

Diákközpontúság a finn oktatási rendszerben

Sziasztok,
Előző bejegyzésemet folytatva, könnyen azonosulhatunk a finn oktatás jelmondataival is,

taníts kevesebbet, tanulj többet!”,
„nagyobb egyenlőség a sokszínűség fokozásával”,
„kevesebb teszt, több tanulás”,
„a gyerekek nem azért járnak iskolába, hogy teszteket oldjanak meg. Az életet jönnek tanulni, s szeretnének rátalálni saját útjukra. Vajon egyáltalán lehetséges-e mérni az életet?
(Pasi Shalberg: A finn példa, Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó, 2013)

Versenyistállók helyett

Hazánkban a rendszerváltozás után húsz éven át az önkormányzatokat s az intézményeket, 2010-től a pedagógusokat helyeztük fókuszba.
A finnek meg a diákokat. Ők a gyerekre szabott tanítást választották.
Mindez a gyakorlatban többféleképpen is megjelenik.

– az iskolák kis létszámmal működnek, így minden tanár ismer minden diákot.
– a finn pedagógusok kevesebb időt töltenek a tantermekben, így van lehetőség a professzionális tanulási közösségben való tevékenységekre.
– az esélyegyenlőség nagyon fontos elvnek számít. Az iskolák és az osztálytermek tanulói összetétele, beleértve a tanulók igényeit és elvárásait, sokszínű és összetett. A legkülönbözőbb hátterű gyerekek tanulnak együtt egy-egy osztályban.
– minden lehetőséget megragadnak, hogy a gyermekek a tananyagot a maguk természetes környezetében lássák, tapasztalják és sajátítsák el. Számukra magától értetődik, hogy ha KRESZ-táblákról tanulnak, akkor kiviszik az osztályt az utcára, a növényeket pedig a közeli erdőben veszik szemügyre.
– A magyar gyakorlattal ellentétben, Finnországban a tanórák gyakran nem egyetlen tanár irányításával zajlanak.
– A nálunk még mindig népszerű frontális oktatással szemben az északi országban a csoportmunkát részesítik előnyben, ez pedig azt jelenti, hogy a tanárnak az órán szüksége lehet tanárasszisztensek segítségére is. Általában az asszisztens feladata, hogy segítse azokat a tanulókat, akik lassabban haladnak, vagy több magyarázatot igényelnek. Tanári asszisztensek mellett, gyógypedagógust és logopédust is minden finn iskola foglalkoztat. Jelen vannak a szociális munkások, a családsegítők az iskola pszichológusok is, ha szükséges.
– a tanintézmények orvosi, fogorvosi és mentálhigiénés szolgáltatásokat is nyújtanak.

Minden a gyerek érdekében

Az osztályokban, az úgynevezett diákjóléti bizottság hetente, kéthetente ülésezik, ahol a segítő szakemberek, a tanárok, és alkalmanként a szülők is jelen vannak. A bizottság kisebb csoportokban beszéli meg, egyénenként, a diákok fejlődését, mentális és szociális képességeit, együtt döntenek a követendő stratégiákról, az adott diákra tervezett, részletesen, felelősökre lebontott következő heti-, havi teendőkről.
A problémák korai felismerését fontosnak tartják, hiszen, tudják, ha fiatal korban kezdik el fejleszteni a hátrányosabb helyzetben lévő diákokat, hosszú távon jobb eredményeket tudnak elérni.
A lemaradók tanulási nehézségeit a bizottságok időben azonosítják, és speciális oktatással kezelik, kétféle módszerrel.
1. A tanulási nehézségekkel küzdő gyereket részidős speciális ellátásba helyezhetik, amelyet gyógypedagógus vezet. Akár egyéni tanterv szerint is tanulhatnak, ha indokolt, ebben az esetben az értékelés is ehhez igazodik. A tanárok ennek értelmében külön egyéni foglalkozásokat is tartanak a lemaradó diákoknak.
2. A másik lehetőség a speciális oktatás. Ilyenkor a tanulót átmenetileg külön csoportba helyezik. Ez csak alapos átgondolás után, hivatalos eljárásban történhet, a szülő véleményének kikérésével és engedélyével. Ezek a gyerekek sem esnek ki az iskolai életből. Egyrészt, mert tanulási nehézségeik miatt csak a legritkább esetben teszik át őket speciális intézményekbe. Másrészt 16 év korukra körülbelül az összes tanuló fele részesül speciális oktatásban. Azaz a speciális oktatás egyáltalán nem számít különlegességnek az iskolában, ami pedig nagymértékben csökkenti a megbélyegzést, amellyel ezek a képzések más országokban járni szoktak.
A hátránykezelésnek, éppúgy a tehetséggondozásnak, sokkal hatékonyabb módjai vannak annál, mint hogy korán elkülönítik a gyerekeket különböző csoportokba.
A finneknél nem úgy csoportosítják a gyerekeket, hogy ki okosabb vagy kevésbé okosabb, ki hiperaktív vagy aluszékony, hanem úgy, hogy ugyanazt az anyagot melyik gyerek milyen módszerrel – projekt, frontális, vagy más – tudja hatékonyabban elsajátítani.

Iskolai értékelés, elvárások

Az iskolai teljesítmények értékelése fejlődésorientált; nincsenek rangsorok.
Az elvárások szintje viszont mindenkinél ugyanaz.
Pontosan fordítva, mint nálunk, ahol a differenciálás sokszor azt jelenti, hogy az elvárás-szintjét differenciáljuk. Az egyik gyerektől több, a másiktól kevesebb teljesítményt várunk el, miközben többnyire ugyanazt a leginkább frontális módszert alkalmazzuk. Ezzel szemben a finnek ugyanazt várják el mindenkitől, viszont a módszerekben alkalmazkodnak a gyerekekhez.
A jó eredmények nem csak annak köszönhetőek, hogy jobban figyelnek a diákok problémáira az iskolában. Köze van hozzá, hogy az általános iskola első öt évfolyamán nincsen osztályozás, egyáltalán nem használnak jegyeket. Az egyik legfontosabb alapelv ugyanis, hogy a tanulói sikertelenséghez vezető iskolai gyakorlatokat meg kell szüntetni.
Van rá lehetőség, de a tanárok kifejezetten ódzkodnak attól, hogy megbuktassák a gyerekeket. Szerintük a buktatás és azzal együtt járó évismétlés nagyon rossz eszköz a gyerekek hiányosságainak kezelésére.
Egyrészt, mert a buktatás demoralizáló hatású, teljesen leépítheti a diák önértékelését, aki azután még kevésbé lesz motivált a tanulásban.
Másrészt hatékonynak sem lehet nevezni, mert a teljes évfolyamot meg kell ismételni, azokat az ismeretelemeket is, amelyekben a tanuló már elfogadható teljesítményt ért el.
Ehelyett a finn tanárok egyénileg, inkább azokra a tantervi részletekre koncentrálnak, amellyel a gyereknek problémája akadt. Nem tilos tehát a buktatás, viszont nincs rá szükség, a speciális oktatás ugyanis a felmerülő problémák nagy részét megoldja.
A középfokú oktatásban pedig lényegében okafogyottá válik az évismétlés. Ott ugyanis moduláris alapon építik fel a tantervet, és nem évfolyamok szerint, a diák az iskola által ajánlott kurzusokból építi fel a saját tantervét.
Finnországban jelenleg a végzősök mindössze 2 százaléka ismétel osztályt.
Magyarországon ez öt százalék.

S még valami!
Nálunk elfogadott, ha a diákok nem teljesítenek elég jól például matematikából, akkor az oktatáspolitikusok megemelik az óraszámot és/vagy a pedagógusok még több házi feladattal próbálják elérni a jobb teljesítményt.
A finnek szerint ez a logika hibás.
Nagyon kevés összefüggés van a tanítási órák száma és a jó teljesítmény között.
Nem jellemzők a tesztalapú értékelések sem, ugyanis szerintük vizsgáztatás a tesztek és felmérések nem segítik az oktatás minőségének javulását. A központilag előírt tesztek esetében ugyanis gyakori probléma, hogy a tanárok sokkal inkább a vizsgán való megfelelésre oktatják a gyerekeket, nem pedig azokra a készségekre, amelyekre valóban szükségük lenne.
A saját diákjaik értékelési módszereinek meghatározása a pedagógus feladata.
A tanárok értékelése két lépcsős folyamat. Egyrészt értékelik a diákok osztálytermi teljesítményét, másrészt a diákot tanító összes tanár ad egy félévi osztályzatot, ennek a formájáról az iskola dönt.
Első pillanatban hátránynak tűnik, hogy a finn iskolák bizonyítványai nem összehasonlíthatóak egymással. A tanárok szerint azonban ez még mindig jobb, mint ha, a központi értékelésnek köszönhetően, elszemélytelenedne az oktatás.

Szabad idő, jövőkép

A finn rendszerre a kevés tanítási óra jellemző, átlagban napi négy óra. Vagyis a finn gyerekeknek rövidebbek a tanítási napok, mint más gyerekeknek szerte a világban.
De mit csinálnak az iskola után?
Szabadon hazamehetnek. Vagy részt vehetnek az iskola utáni foglalkozásokon. Vagy a különféle iskolák, civil szervezetek összefogásával szervezett szabadidős programokat részesíthetik előnyben. Finnországban a 10-14 évesek kétharmada, a 15-19 évesek fele tagja valamilyen ifjúsági vagy sportegyesületnek.
Mondanom sem kell, a finn diákok körében az iskolai stressz minimális.
Nincs szorongás a házi feladatok miatt sem, hiszen nem jellemző a házi feladat a finn iskolarendszerben.
A bizottságok részéről a pályaorientáció és a tanácsadás a szülők s a gyerek felé kötelező. Erre a finnek szerint szüksége van a gyereknek, hogy helyes döntéseket tudjon hozni. Mint említettem, 8 éves korig a szülők, a szakemberek a gyerek bevonásával rendszeresen konzultálnak a jövőről, a lehetséges életpályákról, a tanuló jövőbeni esélyeiről.

Partnerség, bizalom

A diákközpontúság, az alap és középfokú rendszer egészének kulcsszava a bizalom.
Nincsenek tanfelügyelők, mégis hatékony munka folyik az iskolákban. A tanárok nem túlóráznak, sőt a heti, alacsony óraszám (max. 20 óra) lehetőséget biztosít a munkaidőn belüli önképzésre is.
A korábbi bejegyzéseimből már tudjuk, a finn tanároknak a munkájuk során nagyon nagy önállóságuk van. Bár létezik kerettanterv – az iskolai tantervek kialakítása nem az állam, hanem a helyi iskola, és elsősorban az ott oktató tanárok feladata. Sok esetben egy-egy tanuló miatt írnak át tantervet.
Az önállóságból fakadó eltérések mégsem okoznak különbséget az iskolák teljesítményei közötti. A különbségek az intézmények között ugyanis Finnországban egészen minimálisak. A „legjobb” és a „legrosszabb” általános iskolában tanuló diákok teljesítménye között 7 százalékos különbséget mérnek.
Ez az adat nálunk, a legjobb s a legrosszabb iskola között, 60 százalék fölött van!(?)
Finnországban minden gyerek abba a legközelebbi iskolába jár 7 éves kortól, ahol lakik.
A diákközpontúság alfája és omegája a partnerség s a bizalom mellett, hogy a pedagógusnak valóban legyen ideje a tanítványaira. Finnországban egy tanárra s az asszisztensére átlagosan 12-13 tanuló jut, ami Európában az egyik legjobb diák-tanár aránynak számít.

(Hirtelen a mi gyerekeinkre, unokáinkra gondoltam. Az ő jövőjükre.
Inkább lezárom ezt a bejegyzést. Attól félek, a továbbiakban nem lennék szalonképes.)