Demokrácia

Előítélet, kettős tudat, idealizálás

Sziasztok,
A történelem nem tűr pihenőt.
Évszázados sokkok (tatárjárás, Mohács, szabadságharcok, háborúk, Trianon, fasizmus, kommunizmus, forradalom, rendszerváltás) okozta társadalmi és értékváltozások egymásra rakódó sora teszi nehézzé számunkra, hogy az emberi létezés alapjait, — akár egyéni, akár társadalmi szinten — megértsük és feldolgozhassuk.
A mostani politikai választások, követő események döbbentettek rá igazán, hogy az összefüggéseket feltárni igyekvő demokrácia-, politika-, oktatás s egyéb témákban indított blog sorozataim teljes kudarcra vannak ítélve.
Vagy mégsem?
Nem adom fel a minimum célkitűzésemet, nevezetesen, a nagy történelmi rohanásban időnként szakítsunk időt magunkra, tartsunk tükröt magunk elé, mert ha nem tesszük, könnyen veszélybe sodorhatjuk akár a gyerekeink az országunk jövőjét is.
Nem adom fel, hogy végre megértessem magunkkal, sokan akarunk változásokat, jóléti társadalmat, demokráciát, de ha egyikünk sem hajlandó tenni, megváltozni érte, semmit sem érünk el, sőt, s ezt nagyon komolyan megfontolásra ajánlom, akár el is veszhetünk a balkáni rengetegben.

kedves face book ismerősöm, Pfeifer Erzsébet fotógyűjteményéből

Traumák szőnyeg alatt

Kártalanítási jegytulajdonosok, privatizációs érdekeltek, devizahitelesek, kényszervállalkozók, nyugdíjba vonulók, közmunkások s sorolhatnám a rendszerváltásunk többségében kárvallottjait. Ahogy említettem ehhez jön még, ha az idősebb nemzedékekről van szó, a forradalom csalódása, a kommunizmus teljes meg- és átélése, a disszidálások, de hogy a fiatalabbak se maradjanak le a kivándorlás, a munkanélküliség s a teljes kiszolgáltatottság friss tapasztalatai.
S, hogy végképp hétköznapi mederbe tereljem traumáinkat, szinte nincs olyan család Magyarországon ahol ne kellene feldolgoznunk egy-egy válást, következtében a közös barátainktól eltávolodást, vagy a szeretteink korai, értelmetlen elhalálozását, vagy az egyre inkább működésképtelenné váló iskolarendszert, az egészségügy anomáliáit, vagy naponta átélve a hivatali ügyintézéseket, packázásokat stb., stb.

Amit Ady leírt a maga érzékenységével, megtette Mikszáth, korábban Eötvös József, később Márai vagy Bibó István. Ezerszámra lehetne citálni őszinte nagyjainkat. Kivétel nélkül ugyanarra figyelmeztetnek.
Beleesve ugyanazokba a hibákba, ha képtelenek vagyunk feldolgozni Mohácsot a törököt, vagy éppen a legfrissebb „sérelmeinket” sohasem lesznek nyugodtak az éjszakáink, s „befeszülve”, soha nem leszünk képesek egy élhetőbb országot építeni magunknak. Ha képtelenek vagyunk a gyorsuló idő, a megváltozott körülmények szorításában időt adni magunknak s feldolgozni nagyobb, kisebb traumáinkat, esélyünk sincs egymásra találni s közösen gondolkodva, cselekedve valami normálisabb környezetet alkotni.
Vegyük már észre, minden körülményt mérlegre téve, történelmünk talán legnagyobb esélyét kaptuk kezünkbe 1990-ben, ami, bár egyre távolibbnak tűnik, máig él.

Mit látunk?
A különböző generációkat az életben ért sokféle hatások külön, külön s együttesen is érvényesülnek, egymásra vagy egymás mellé rakódottan jelennek meg, károsítva személyiségünket. Most éppen, reflektorfényben, a politikusainkkal, potent utódaikkal, ütődött ivadékokkal, vagyont halmozó liblingekkel, strómanokkal, mindannyian, akár szegényen, akár gazdagon, a megfelelési kényszereink súlya alatt, komoly identifikációs és identitászavarokkal küzdünk.
Minimum 50-100 évenként, pl. legutóbb is, látva az egyre bátrabbá váló regnálók ország rablását, no meg a túlélésért nekünk választópolgároknak könyörgő ellenzék elképesztő gyávaságát, sokunkban joggal merült fel a kérdés.
Meddig még?
Ilyenkor utcára vonulunk, dühösek vagyunk, miközben, egymásra mutogatva, médiajelöltek sora teszi egyre primitívebb eszközökkel semmissé az éppen soros vágyainkat.
E bejegyzésem legfontosabb üzenete, hogy a mostani választások előtt és után is elmaradt a tükörbe nézés, a tanulságok levonása.
Pedig, mondom, ha csak magunkra gondolunk, nem tettünk semmit az országért, egymásért, a gyerekeink az unokáink jövőjéért.
Unos untalan szőnyeg alá söpörjük a problémáinkat, észrevétlenül egyre nehezebb helyzetbe kerülve.

Túlélési stratégiák

Próbáltam felhívni a figyelmet, gyakorlatilag visszhang nélkül, Karének c. írásomban, nemzedékem traumáira, a primitív s kicsinyes túlélési praktikáinkra, arra, hogy egyre inkább jellemző a tér-idői folyamatosság hiánya, s, hogy ezerrel beindult a szégyellnivaló való védekezési mechanizmusok uralma.
Meghatározóvá váltak a túlélési stratégiák:
– az egyszerűsítések, a belőlük fakadó előítéletek (1),
– a kettős tudat(2),
– és valóságlátás helyett az idealizálás(3).

1. általában igaz, ha két egészen eltérő világban, érték- és szokásrendben élő ember találkozik, az újjáépítés, a jövőbe vetett hit, a magyarságunk, az összetartozás teremthetné meg a közös nevezőt, a közösséggé formálódás esélyét.
Erre mit látunk?
Akár egyén, akár család, akár ország kép, a Fideszes s a baloldali szavazópolgár már-már találkozni sem akar egymással. Van ugye Orbán s van ugye Gyurcsány, mindkettő „beleégetve” a tudatunkba. Bárki mást is hozzájuk mérten kezelünk. A másik tartalmát az egyik azonnal leválasztja s „mocskos libsisre” vagy „orbán takarodjra” egyszerűsíti. S ez már vastagon előítélet. Kérem szépen, mondogatjuk, két különálló törzsi világ, semmi közünk egymáshoz. Egy-egy ilyen személyes, face bookos vagy sajtós találkozás alkalmával az összes létező bajainkat a másikra vetítve, s fordítva, a másikat azonnal bűnbakká, az összes forrás felelősévé, kikiáltott ellenségünkké tesszük.
Gratulálok magunknak!
Sikeresen elértük, hogy a leegyszerűsítés s a belőle fakadó előítélet már zsigerből működik hétköznapi életünkben.

2. Az átélt megpróbáltatások „elkenésének” másik módja a bezárkózás, ami aztán szüli a kettős tudatunkat. Próbáljuk titkolni, nem beszélni a problémáinkról.
Nem beszélünk nyíltan a szegénységről, a munkahelyi megaláztatásokról, a munkanélküliségről, próbáljuk szégyenünkben elszigetelni magunkat ezzel elzárva az integráció, az újbóli beilleszkedés esélyét.
Másik oldalról, nem beszélünk az első megszerzett milliónkról, az összeharácsolt vagy az éppen tisztességes úton megszerzett vagyonunkról, próbáljuk titokban tartani az „üzleti fogásainkat”, kerítéssel, teljes hírzárlattal betonozzuk magunkat a „kúriánkba”. A múltra és jelenre vonatkozó családi s személyes titkaink tovább mélyítik az elkülönültséget, és merevítik a családi rendszert, szintén rontva az integráció esélyeit.
A kettészakított világunk a mentális funkcióinkban is menekülési útvonalakhoz vezet. Egyik oldalon áll az idill (az iskolai tananyag, a morál), amelyről mindig beszélünk, de amely csupán szavakban és fantáziákban létezik, a tapasztalatainkban soha. Mert a másik oldalon van a valóságos világ (család, társadalmi valóság), mely az élmények és tapasztalatok szintjén létezik, de amelyekről tudni és beszélni sohasem szabad, lévén kényszerből, betarthatatlan törvényeinkből fakadóan tele van stiklikkel, apróbb nagyobb normaszegésekkel, „ügyeskedésekkel”.
Ismételten gratulálok magunknak!
Egyre többen vergődünk ebben a családba s az iskolába beszűrődő kettős tudatban.
Gyermekeink számára a világ nem válhat a tapasztalatból tanulás forrásává, hiszen mást hall itt s mást hall ott. A tapasztalat és az elvek külön léteznek a családban és az iskolában. Nem csoda, ha megjelenik a mi rendszerváltó korszakunkra oly jellemző és uralkodó modell, a gyakorlat és az elvárható erkölcs különválása.

3. A külső világ mozgásai kaotikusnak tűnnek, a változások fenyegetőek.
Ezért inkább hagyjuk, hogy az elveket gyártó politika vegye át az uralmat az átélt tapasztalatok felett, noha tudjuk, a politika mindent idealizál, hamis, a valóságban soha nem létező képet festve elfedi az általunk megélt valós problémáinkat.
Ebből fakad aztán, hiszen kettős tudattal elég nehéz lenne élni, a mindennapi létünket érintő középszerűség.
Trendszerűen nő a mozdulatlanság értéke.
Az a gyanúm, félünk szembenézni önmagunkkal. Nem látunk, nem hallunk, nem olvasunk, nem értelmezünk, hiszen, gondoljuk, nincs is értelme.
Ismét csak gratulálok magunknak!
Jobban járunk, ha mémeket gyártunk, celebeket nézünk, s nem foglalkozunk a valós problémáinkkal?
Majd megoldja helyettünk a politika netán valaki más?
Ha mégis képesek vagyunk látni, a paletta így is kiábrándító.
A totális rendszerekben minden, ami központilag nem kontrollálható, veszedelmes. Az egyéniség gyanús, kitűnni nem jó, alkalmasint az ember karrierjébe kerül.
Az egyéni ötletek és elképzelések ma már egyetlen szűrőn sem mennek át. Nem megengedhetőek, hiszen nem illenek a központi ideológiába, ami hol neoliberális „katyvasz”, hol „régimódi keresztény”.

Ezek a mi túlélési stratégiáink, szabályozzák a viselkedésünket és a szükséges óvintézkedések rendjét. Demokráciát hírből sem látott, nem ismerő emberek számára kipróbáltak, évszázadosak, „életmentőek”. Megkérdőjelezhetetlenek.
Jelzem, ennek az összefüggésnek felismerését is túlélésre fordítjuk le. Egyre több családban mondják gyerekeiknek a szülők, a saját átélt keserű tapasztalataikra hivatkozva, mert a forradalom, a gulág vagy mostanában Mészáros Lőrinc meg a celebek előttünk zajló valóság show-i ezt sugallják, hogy ne szerezz diplomát, ne tanulj, mert nem érdemes.
Légy inkább életre való! A megfélemlített egyén kiiratkozása a tudomány, a művészet s a gondolkodás világából szüli manapság egyre nagyobb számban, a rendszerváltozás ifjú polgárait. S fogják alkotni Magyarország jövőjét?

Javaslat

Mi néhány ezren, akik a valóságot térképezve, az egyes részei között régi-, új összefüggések bemutatására vállalkozunk, mint mondtam, gyanúsak vagyunk, nem illünk a képbe, halálra vagyunk ítélve.
Újat gondolni, újat alkotni veszélyes, aki viszont középszerű marad, aki nyalizik, aki csendben kussol, aki megbújik — mondhatnánk — „hosszú életű lesz a földön”.
Szomorú, hogy Adynak, Mikszáthnak, Eötvösnek nem sikerült, szomorú, hogy Neked s nekem sem jön össze, de ez nem azt jelenti, hogy nem sikerülhet.
A fenti csapdák az emberiség számára egyetemesek, legalább annyira globálisak, mint mondjuk a migráció.
Sok-sok nemzet ki tudott lábalni belőlük. Mostanság e nemzetek alkotják a világ „jobbik”, irigyelt felét.
Hogyan csinálták?
Végtelenül egyszerűen.
Nemzete válogatja, melyik, mikor, de a polgáraik a sokadik trauma után (háború, polgári forradalom, gazdasági válság, rendszerváltás stb.) azt mondták, hogy ebből elég volt.
Tükörbe néztek, levonták eleik tanulságait, s „vérrel” vagy vér nélkül, de mindenképpen verítékkel, hozzáfogtak. Közösen, elszántan, kitartóan s, melyik, mikor, 25, 50, 100 év alatt megbecsült, elismert, irigyelt társadalommá, nemzetté váltak. A maguk megelégedésére s mások szemében is.
Pontosan tudták, a tanulságok okán, hogy a nemzetüket vagy a nemzet egy részét ért trauma, ha lejátszódott, semmiféle újjáépítéssel sem tehető meg nem történtté. De a szolidaritás, az együttes jelenlét és a közös egymásra találás egyén és a közösség számára önbizalmat adott feldolgozásukhoz, a cselekvő kilábaláshoz.

Összegezve, a képlet egyszerű. Továbbra is fenntartom a Nyílt levelemben fogalmazott javaslatomat.
Ne alibizzünk, ne kamu tüntessünk, ne hőzöngjünk, ne hablatyoljunk össze vissza, hanem próbáljuk megteremteni a törvényes feltételeit annak, hogy végre elkezdhessük a tükörbe nézést, a szervezett vitákat, a minimumok megtalálását.
Magyarra fordítva:
Emberek! Mi a búbánatos nyavalyát képzelünk magunkról! Mi a búbánatos nyavalyát erőltetjük a posztkommunista, a neoliberális, a konzervatív, a régimódi keresztény ideológiákat, amikor átéltük, tudjuk, ha mást nem, hát a sok-sok egymásra mutogatásból s az állandóan ránk köszönő valóságból, hogy a túlélés talán legveszélyesebb elemei, maguk a leegyszerűsítéseink, a kettős tudatunk s az ideológiákat ránk erőltető haszonleső, hazánkban eltúlzottan nagy jelentőséggel bíró politika teszik tönkre, süllyesztik egyre mélyebbre az országunkat.
Sem jobbak, sem rosszabbak nem vagyunk pl. a dánoknál, a svédeknél, a hollandoknál, a finneknél, akik, észhez tértek, bemérték a GPS koordinátáikat, s rájöttek, fel kell hagyni a strómankodással, az ide-oda csapódó csatlós szerepekkel, a fontoskodással. S elkezdtek országot, demokráciát építeni.
Ki így, ki úgy.
Mindenki másképp egyforma.
E pillanatban, amik náluk közösek, a társadalmi közgondolkodás részei, azok hiányoznak nálunk. A demokrácia igenlése, a politika mindenhatóságának háttérbe szorítása s az együttes akarat, a civil kurázsi jelenléte.
Szociális biztonságot, jólétet, egyenlő versenyfeltételeket, élhető környezetet csak közös akarattal lehet létrehozni. Nélküled, nélkülem nem megy.

Mi a véleményed?