A döntés iskolája

Felelős döntések helyett: média, politika, nihil

Sziasztok,
Eddigi bejegyzéseimben, más-más témakörökben, nem egy esetben hangsúlyoztam, hogy Magyarországon a média s a politika felbecsülhetetlen károkat okozott a rendszerváltás óta.
A politikusok azzal, hogy viselkedésükkel milyen példákat tárnak elénk, befolyásolják az összes hétköznapi választásunkat. Összefogva a hatalommal s a karvaly tőkével, beépülve az életünkbe a média meg azzal, hogy valóságshow hősöket, sztárséfeket, világsztár focistákat, szépségkirálynőket s „hétköznapi” hősöket,vagy objektív tájékoztatás helyett kormánypropagandát gyárt.
A kiválasztott, könnyen eladható, műsorfolyamba építhető szórakoztató iparosok, megmondó emberek futószalagon magyarázzák nekünk a tutit, hogy még véletlenül se kelljen gondolkodnunk, ergo, bármiben is állást foglalnunk, önálló véleményt fogalmaznunk, netán döntenünk. Például a saját életünkről, s a gyermekeink, unokáink sorsáról.

Példaképek, reklámok, politikusok

Nélkülük már nem is tudjuk elképzelni az életünket. El sem tudjuk képzelni, hogy az adóforintjainkból használható iskolák, egyszerű, de célszerűen használható sportpályák épüljenek, ahová a gyerekeink ingyenesen járnának, kényükre kedvükre labdázgatnának, ha kedvük úgy tartja úszkálnának, vagy futkároznának.
Miért tennének ilyet, ha nincs előttük példakép? – teszi fel a kérdést a médiaipar, azt próbálván elhitetni velünk, s tegyük hozzá rögtön, marha sikeresen, hogy
– ha nem lenne Ronaldó és Messi a gyerekeinknek eszükbe se jutna focizni,
– ha nem lenne Fürdős Z akkor mindannyian elfelejtenénk enni, vagy, hogy a sztárséfek nélkül a szomszéd néni képtelen lenne elkészíteni egy jóízű csirkepaprikást,
– ha nem lenne Fluor Tomi eszünkbe se jutna dúdolgatni, rímeket gyártva a magunk szórakoztatására, ha nem lenne Korda György, senki nem énekelne a fürdőkádban vagy, uram bocsánat, nem lennének dalkörök az iskolában a magunk örömére s mások szórakoztatására a ballagásokon, ünnepélyeken,
– ha nem lenne a pártunk és kormányunk, bizony, jól megnézhetnénk magunkat.

Ebbe a médiacirkuszba vastagon beszállnak a gyártók is a termékeikkel, reklámpénzek dollár milliárdjait befizetve a médiafelületekre.
Miért élünk egyáltalán, ha nem próbálhatjuk ki, vásárolhatjuk meg a legújabb, a legdögösebb, a leg-leghasználhatóbb s persze a legtakarékosabb kütyüket? – teszik fel a kérdést a médiák reklámgyártó részlegei.
Fogyaszd ezt, vásárold meg azt.
S tényleg.
Gondolkodás nélkül hisszük, hogy „X mosópor” nélkül nincs mosás, Ágnes asszony is azzal mosott a patakban, „X autó” nélkül nincs élet a közutakon, viszont, ha benne ülsz, Te vagy a király.

Mi lenne veletek nélkülünk?- teszik fel a kérdést a politikusok is.
A politikai elit a rendszeren belül udvarolva nekünk, magához édesgette a választópolgárokat, írom, túszul ejtett minket s e pillanattól, néhány évvel a rendszerváltás után, mindannyian rendszeren kívülre kerültünk. Így aztán, választási alternatívaként, offoltuk a kérdést, hogy rendszeren belül maradva, vagy kívülről próbáljuk megvalósítani az országépítést s a kapcsolódó elképzeléseinket.
A négyévenkénti jól előkészített választási forgatókönyvekbe itt- ott még beleszólhatnánk, de maga az egész szisztéma, a politikai hatalom megőrzése érdekében úgy lett kialakítva, hogy mára már senkinek sincs beleszólása érdemi döntésekbe az autokráciát kialakító elit tagjain kívül.
El van döntve, hogy a politikán kívül nincs más megoldás.
Harminc év alatt kisebb kitérőkkel annyit sikerült elérnünk, hogy visszatértünk az „átkos” szocializmusba, ahol azért nem volt szükségünk önálló döntésekre, mert a pártunk és kormányunk mindent eldöntött helyettünk.
Szóval, ma ismét ott tartunk, ha nem lennének politikusok, bizony nagy bajban lennénk, mert nélkülük már az utcára kimenés is veszélyes.

Maradj csöndben!

Varázslatos országunkban részedről nincs szükség önálló felelősség vállalásra.
Nincs szükséged mérlegelésre, mikor, mit szeretnél, mikor mit tehetnél. Éppen mi lenne a legokosabb, a célravezető.
Akárhová nézel, akármerre lépnél, láthatod, már minden el van intézve.
Te csak ülj a fenekeden, imádkozz s nyugtasd meg magad a tv előtt, hallgasd a rádiót, kábítsd el magad egy youtube szösszenettel. De, kérlek, a világért se terheld az agyad.
Nyugi van, öregem, nyugi!
Nem te haltál meg, nem téged gyilkoltak meg, nem beléd rohantak, nem téged aláznak. Te biztonságban vagy, a kormány egyesével levadássza a terroristákat, megemeli a kerítésedet tíz centivel is, ha kell, kaphatsz fizetésemelést s egyáltalán. Minden oké. A szerkesztők, a riporterek mindent elintéznek, mindent eldöntenek helyetted. Lógasd le a lábad a kanapéról, s csak arra figyelj, amit mondanak.

Attól, hogy nem vettük észre a csapdákat, a felelősség még teljes egészében a mienk.

A média legnagyobb trükkje, hogy időnként bevesz a játékba. Ha nagy gáz van, előre szólnak. Most felkavaró képsorok következnek. Figyelem! A nyugalom megzavarására alkalmas fotókat fog látni.
Ha még nagyobb a gáz, a riporterek ott vannak a helyszínen, hogy neked még véletlenül se kelljen állást foglalnod. Helyetted is elmondják a véleményedet.
Ha nagy ritkán, véletlenül eszedbe jut valami, betelefonálsz s kapod a választ. Ha nem vagy eléggé trendi, mert átaludtál egy hetet, nem baj, a beszélgetős műsorokban beszélgetők helyetted is beszélgetnek a beszélgetni valókról.

A politikusok egyik legnagyobb trükkje, hogy még véletlenül se vedd észre, hogy folyamatosan s egyfolytában s immár harminc éve át vagy verve, az, hogy időnként konzultálnak Veled. Népszavazásokat tartanak álkérdésekkel. Választási programokat gyártanak Neked. Fogadóórákat tartanak. A „vidéket járják”. Az is előfordult már, hogy bekopogtak hozzád s nálad aludtak.
Mindezt a média, hűen és pontosan közvetíti. A médián keresztül minden nap „együtt éreznek”, kamu kérdésekben egyetértenek Veled, vagy osztják az ellenvéleményed. A megmondó emberek, jó pénzért mindig ott vannak, nézheted, hallgathatod őket s kiválaszthatod, pontosabban ők kiválasztják maguk közül helyetted a Te kedvenceidet.
A politikusok a médiával karöltve közvélemény kutatásokat is tartanak magukról, egymás közti vetélkedésükről, hogy Te mindig „eldönthesd”, melyik pártot fogod megtisztelni, hogy sokadszor is átverhessen.
Megoldjuk a hajléktalan kérdést, ingyenessé tesszük a tömegközlekedést, nem adjuk a magyar földet, megetetjük az éhező gyerekeket, elérjük, hogy tiszteljenek minket Európában, ingyenes wifi lesz az egész ország területén, megvédjük a fiataljaink jövőjét.
Ki az, aki bármelyik törekvéssel ne értene egyet? Nahát!
Akkor miről kéne dönteni, kérem? Semmiről!
Tessék tisztelni a politikusainkat, mert az nem járja, hogy egyesek (mindössze néhány millió megtévedt honfitársunk) szerint, ezek nem valódi problémák.

Az átverések következménye

Persze időnként, konkrétan a saját bőrünkön tapasztaljuk, pl. amikor vásárolunk, a gyereknek iskolát keresünk, befekszünk a kórházba egy vakbélműtétre s még számtalan esetben, hogy vastagon át vagyunk verve.
Ebben a világos, mindent intézünk helyetted világban, nekünk szülőknek eszünkbe sem jut, hogy felkészítsük gyermekeinket az életre. Nincs rá szükség. Nem kínálunk fel számukra különféle alternatívákat, nem fedeztetjük fel velük a saját képességeit, nem nyújtunk számukra különféle élményeket. Minek. Ott a mobil. Ott az internet. Mindent elérhet, nem? S ott vannak a tanárok.
Nem teszed világossá számukra, hogy majdan a felnőtt életükben a választásaik milyen következményekkel járnak.
A sorozatosan hibás döntéseidért persze rendesen megkapod a büntetésed. A gyereked felnőve nem kíváncsi rád, egy idő után semmibe vesz, lekezel. Miért mérte rám ezt a sors?- kérdezed ilyenkor, magadba roskadva, vagyis, amikor a gyermekedben felnőttként a saját tükörképedet látod. Amit persze nem veszel észre, mert az nem lehet, hiszen én tettem érte a legtöbbet, hiszen mindent megadtam neki, szeretetet, mobilkészüléket, internetet, pénzt, paripát, fegyvert.

Felnőttnek, aztán szülőnek lenni annyit tesz, hogy mindig felelősen mérlegelsz, ismered a kockázatokat s azok fényében döntesz a saját s gyermekeid sorsáról. De, erre nincs szükséged, sugallja a média, a politika, a hatalom.
Írtam egyik bejegyzésemben:
„Az uralkodók által birtokba vett médiák folyamatosan azt harsogják, nekünk, állampolgároknak nem kell és nincs is miről döntenünk.
Készen kapjuk a rezsicsökkentést, és a kereskedelmi televíziós kultúrát.
Amit meg nem kapunk, arról tömegméretekben jobbára nem is tudunk.
Amiről nem tudunk, arra meg sem érdeklődésünk, sem igényünk nincs.”

Közbevetve jegyzem meg, legborzasztóbb az egészben, ennyiben még „speciálisabb” itthon a helyzetünk, hogy Orbán Miniszterelnök Úr előtt teljhatalmú lehetőség nyílt az „álmodozásra”. Felsejlett előtte egy múlt századi idillikus zsánerkép, a régimódi kereszténydemokrácia víziója. Amivel, 2030-ra, példamutató s vezető ország leszünk Európában.
A falvakban a földesúr, a számadó, a tanító, a pap, s az orvos, a járásokban mellettük a jegyzők az ügyvédek számítottak valamit.
Volt ennek bája. Hogyan lehet szolgasorban tartani a nincsteleneket egy kis írni olvasni tanulással, egy kis háztájival, búcsúkkal, nagyritkán kegyes osztogatással.
Leszámítva az idill abszolút használhatatlanságát a XXI. sz. elején, nevezetesen, megváltozott a világ körülöttünk, azzal nem igazán számolt a vezérünk, hogy ehhez az erős keresztény nemzeti ország megteremtéséhez kellenek tanítók.
De nincsenek.
Közel 2000 pedagógus hiányzik a számításból. Jövőre 3000, tíz éven belül meg 50.000.
Kellenek papok.
De nincsenek.
Több száz plébános hiányzik a rendszerből s ráadásul a meglévő állománnyal intéztetik a templomépítéseket, felújításukat, a tanításokat, így a liturgiára, az ájtatosságra, a nyáj összetartására egy perc idejük sem marad.
Kellenek orvosok.
De nincsenek.
A vidéki háziorvosi praxisok üresednek, a kutya sem akar vidékre menni, amikor Svédország, Anglia, Németország várja őket.
Igaz, vannak viszont jegyzők, ügyvédek szép számmal, akik intézhetik az EU-s támogatások átjátszását a helyi Fideszes földesuraknak.
Mindezt, kevesen tudjuk, a legtöbben még csak nem is sejtjük. Úgy gondoljuk, minden rendben van.

Páran, más véleményen vagyunk.
Úgy gondoljuk, az egyetlen dolog, amit, vér és áldozat nélkül tehetnénk, nem más, minthogy helyzetbe hozzuk a fiatalokat. Iskoláztatással.
Közbejött azonban egy egészen friss fejlemény, ebben az ügyben.
Eljutottunk odáig, a média is ráállt, bármelyik oldalon, hogy az a pár (néhány millió) ember, aki netán velem, vagy a hozzám hasonló, nálam jobban, értelmesebben fogalmazó ezrekkel értene egyet, nincs. Nem létezünk. Vegyük tudomásul, hogy Mi nem vagyunk.
Vegyük tudomásul, hogy, amit Mi gondolunk a fiatalok oktatásáról, neveléséről, a tanárok s a diákok túlzott leterheltségéről az iskolában, amit mi gondolunk a gender elméletekről és a szakról, az csupán előítélet.
A tény az, hogy itt minden nagyon jó, minden a legnagyobb rendben.
Tény az, hogy itten senki nem gondolja ezt másképp. Nincs tanárhiány, nincs leterheltség, nincs gender. Kamu az egész.
Ezek a tények- mondja a kormány tisztviselő, aztán az államtitkár, meg a miniszter. S kész.

Hofi után szabadon, követni próbálva a követhetetlen eseményeket, sokan döbbentünk már rá, hogy Magyarország jelenleg „tiszta őrültek háza”.
Szerintem titokban össze kellene beszélnünk az ápolóinkkal, hagyják már abba a lózungok kiabálását, ne beszéljenek orbitális hülyeségeket, fejezzék be az „nemzetvezető” fenekének nyaldosását, mert itten olyan történelmi példáról van szó, ami ragályos és veszélyes.
Meg kellene őket győznünk arról, hogy itt Európában s a világ bármelyik pontján olyan élet zajlik, ami valós. Velünk vagy nélkülünk, van, s lesz.
Na, de ki fogja azt megérteni a „nem vagyunk” s a „vagyunk” soraiból, hogy amíg a „műintézményünkön” kívül zajlik a való, addig mi „tények” gyártásával múlatva az időt, szépen lassan kiírhatjuk magunkat a világi körforgásból. Végleg! Országostul, mindenestül.
Szerény eszközeimmel próbálok segíteni, egy új témakör indításával. A veszélyek szóba hozásával a hétköznapi döntéseink leírásával s elemzésével.
Reményeim szerint, kellemes időtöltéssel, hasznos olvasmányokkal, ebben a témakörben is.