Oktatás

Finnország vagy Dél Korea?

Sziasztok,
Nem látom sok értelmét, hogy az előző bejegyzéseimben ismertetett két, egy időben világvezető, egymástól merőben eltérő szisztémát a másolás szándékával összehasonlítsuk a magyar oktatásügyi törekvésekkel.
Időnként azonban előfordul, hogy a kísértés, az intuíció, az érzelmeink felülírják a racionális énünket. Ebben a bejegyzésben is ez történik.

Társadalom nélkül

Az 1985-ös oktatási törvényünk szellemisége és a 2010-ig zajlott folyamatok az oktatási rendszerünkben inkább a finn, a 2010 utáni szabályozók pedig inkább a koreai modellhez közelítenek. Vagyis, ha nem is tudatosan, de „csipegettünk” innen is, onnan is.
Mindezek fényében meglepő, hogy Magyarországon mégsem alakult ki „tanulási láz”, mint Dél Koreában, vagy eszeveszett érdeklődés az iskola iránt, mint Finnországban.
Sőt!
A magyar diploma értéke itthon s nemzetközi összehasonlításban évtizedek óta csökken.
A magyar szülők, tisztelet a kivételeknek, sem megszállottak, ami a gyerekük oktatását illeti. Többségük inkább abban érdekelt, hogy ne feltétlenül tanulással, hanem, hogy „valamilyen módon”, boldoguljon a gyerek az életben.
Nálunk, a kiegyensúlyozatlan kapcsolat a képzettség, a foglalkoztatottság, s a különféle boldogulási utak között alapvetően megkérdőjelezik egy, a társadalmi igényekből fakadó oktatási rendszer építését.
Vagyis nálunk, már alapból nem állt össze az irány.
Sem a javakat védő (finn), sem az erős hagyományokból táplálkozó (Korea), sem mások mintájára.
Édes mindegy, hogy mit, mivel, kiért és hogyan. Bármilyen irány sikeressége csírájában megkérdőjeleződik, mert egyik sem élvezte-élvezi az össztársadalmi, megrendelői akaratot. Utóbbi, mindkét országban, Koreában s Finnországban is alapkérdés volt. Feltett kérdések és válaszok hiányában itthon hiába is beszélünk bármiről, esélyünk sincs.

Az összehasonlítás kedvéért

Folytatva a gondolatot, ha és egyáltalán valamiben a fenti két rendszer összehasonlítható, ami talán magyarázza a világelsőségüket is, az, hogy mindkét országban az egész társadalom az oktatási rendszer mellé állt. A szülők, az állampolgárok elfogadják a szabályzókat s a hétköznapokban aktívan segítik azok megvalósulását.
Kapargassuk a felszínt tovább, hátha találunk még „alkalmazható” részelemeket.
– ilyen lehet pl. a rendszer szelektivitására vonatkoztatva, hogy mindkét országban viszonylag későn, 14–16 éves korban kell a szülőknek, diákoknak dönteniük először arról, milyen iskolában folytatják a tanulmányaikat. Addig minden diák ugyanabba az intézménytípusba jár (a kilenc osztályos általánosba Finnországban vagy a 6 általános + 3 alsó középfok Dél Koreában),
Az egyféle, kötelező iskolatípusok iskoláinak teljesítménye, átlageredményei között mindkét országban alacsonyak a különbségek. Nincsenek megkülönböztetve a gyenge és erős iskolák. Az oktatás és a tanári kar színvonala mindenhol hasonló, és a gyengébb képességűek a jól teljesítő társaikkal egy iskolában tanulnak. Nálunk?
– ilyen részelem lehet pl. a tanárok megbecsültsége,
Különböző okokból, de mindkét országban közös, hogy a pedagógusok ezekben a társadalmakban magas szakmai és szülői megbecsülést élveznek.
Finnországban a pedagógusokat a tenyerükön hordozzák, Dél Koreában a tanároknak külön megszólítás jár nemcsak az iskolában, de az utcán s bárhol, ahol járnak. Nálunk?
– ilyen lehet pl. hogy mindkét országban ma már az egyéni tanulói igényeket és képességeket azonosítva egyénre szabott pedagógiai módszereket (is) alkalmaznak. A finnek élen járnak a kulcskompetenciák fejlesztésének irányában, a Dél Koreaiak számtalan az egyéni tanulást segítő amerikai módszert vettek át és alkalmaznak. Nálunk?
– ilyen lehet, hogy mindkét országnak van egy sajátos arculata. S meg van a társadalmi akarat, hogy a hasonló arculatú közeli országok (Finnország esetében a skandinávok, Svédország, Norvégia, Dánia stb., Dél Korea esetében Japán, Malajzia, Kina-Hong Kong stb.) közös jellemzőiből az oktatási rendszerüknek köszönhetően a régiójukban éllovasokká váljanak. A finnek minimális célként Svédországot szeretnék „legyőzni”, Dél Korea legnagyobb ellenfelei Japán és Kína. Mi éppen most váltunk 30 év után éllovasokból utolsókká a régiónkban. Éppen új riválisokat keresünk.

Nálunk?

Nálunk a társadalom nem áll az oktatásügy mellett. Igaz, ellene sem. Nálunk az oktatás ügye nincs napirenden, nem központi kérdés.
A közvélemény-kutatások adatai szerint a magyar társadalom másképp ítéli meg az iskolaüggyel kapcsolatos kérdések jelentőségét, mint ahogyan az a nyilvános politikai párbeszédekben zajlik. A társadalmi problémák sorában az oktatásügy a mindennapi életet közvetlenül is érintő problémáihoz képest háttérbe szorul. A magyar társadalom régóta nem érzi égető problémának az oktatás helyzetét.
Megkérdezettek, arra a kérdésre, hogy az országnak mire kellene a leginkább pénzt költenie, a legtöbben az egészségügyi ellátást (86%), a közbiztonság javítását (64%), az alacsony nyugdíjak emelését (58%), a mezőgazdaság támogatását (47%), a lakáshiány enyhítését és a munkanélküliek segítését (43-43%), valamint a nehéz fizikai munka jobb megfizetését (37%) válaszolták.
Ezt követi az oktatás helyzetének javítása (34%).
Nálunk megmaradt – s erről még részletesen írok majd, a korai, a pedagógusokat és a gyerekeket egyaránt érintő szelektivitás. A különféle „tagozatos” óvodákkal kezdődik, a 4+8-as gimnáziumokkal 10 évesen folytatódik, majd 12 évesen a 6+6-os gimnáziumokkal sem ér véget. Magam, állást foglalva, nem szeretnék a koreaihoz hasonló versenyistállókat, bocsánat, iskolákat látni Magyarországon. Mégis látok. Nem is keveset. Szeretnék viszont sok-sok finn módszerrel találkozni. Alig-alig van esélyem rá.
A pedagógusoknál hasonlóképpen.
A különböző színvonalú tanárképzőkből kikerülő legjobbakat ezek az intézmények és a magániskoláink azonnal elszipkázzák.
Tanáraink a munkahelyük, az iskolatípusoktól függően különböző megbecsültséget élveznek, de összességében társadalmi szinten egyikük sem kapja meg a górcső alá vett két országgal összehasonlítva, a Finnországban vagy Dél Koreában tapasztalható elismerést.
A pedagógusképzési rendszer szétesett, tartalma elavult. Az iskolában egyen tananyagot kell tanítani, miközben a korszerű munkához gyakran az elemi feltételek is hiányoznak. Mindehhez egyre kevesebb fiatalnak van kedve. A pálya elöregedett, lassan már nincs, aki tanítson.
Az egyénre szabott módszerek, ha kezdetleges formákban is, de azért jelen vannak. A szabályzók, a követelmények sajátosságai miatt azonban a rendszerben maradó tanárainknak lehetőségük sincs napi alkalmazásukra.
Magyarországon az iskola nem tud segíteni diákjainak a hátrányos helyzetből kitöréshez sem. Finnországban s Dél Koreában is alap, hogy mindenki esélyt kap. A magyar oktatási rendszer nem képes csökkenteni azt a különbséget, amely a diákjainknál a családi, szociális és kulturális háttér különbözőségéből fakad. Nem képes a társadalmi különbségek újratermelődését megakadályozni, a mobilitás lelassul, a szegényebb családok fiataljai, hatásosnál hatásosabb pénzszóró programok ide vagy oda, tömegmértekben nem tudnak kiemelkedni környezetükből.
A politika részéről változtatási hajlam mindig volt és van Finnországban s Koreában is. Magyarországon is. De micsoda különbség!
Megunva a szociálliberális „töketlenkedést”, 2010-től pl. az oktatási rendszerben a Fidesz-KDNP kormány több mint negyven rendszerszintű, egyenként is gyökeres, átalakítást indított el, fenekestül felforgatva az oktatási rendszert.
Mindenféle szakmaiság, megvalósíthatósági tanulmány, a társadalom megkérdezése nélkül. Pusztán politikai felhatalmazás alapján. Elképesztő bátorság!
Következmény?
Belegondolt egyáltalán valaki, hogy túl az intézkedések tartalmán, rövidtávon, önmagában az intézkedések egyidejű nagy száma miatt is, elkerülhetetlen lesz a további teljesítményromlás?
Mára a gyengén látók, sőt a színvakok is pontosan látják hova jutottunk az elmúlt nyolc évben, de legyünk pontosak, hova jutottunk harminc év alatt.

Epilógus

Olyan sokszor leírtam már korábbi bejegyzéseimben, hogy már-már magam is szégyellem. Szerintem a különböző kormányaink leginkább azért hibáztathatók, mert a mindenkori pártérdekek, a politikai rivalizálás felülírták a mélyben zajló társadalmi folyamatok értő megismerését. Következő mondatomat is szégyellem már, de most is kénytelen vagyok megismételni. Következményként, a keleti blokk országainak versenyében éllovasokból, lassan de biztosan az utolsó hely várományosai lettünk.
Úgy tűnik, elfutott mellettünk a világ.
Annyi baj legyen!
Most, a balkánon kikötve, legalább elmondhatjuk, elsők vagyunk a déli országok között. Kedvező pozícióból várhatjuk a folytatást, s indulhat a verseny, immár Albániával, Szerbiával, Boszniával….

Mondd, miért is?

kisdiákok Albániában