Oktatás

Gazsó Ferenc (1932-2018)

Sziasztok,
Rendszerváltáskor a közoktatás a magyar társadalom kitűntetett szeleteként meglepő módon hatalmas felhalmozott tudással, szakértői bázissal, felhasználásra váró kísérleti eredményekkel rendelkezett.
A magyarázat egyszerű.
Az oktatási rendszer megújításának igénye már jóval korábban a hatvanas- hetvenes években felmerült, párhuzamosan az új gazdasági mechanizmus (1968) bevezetésével. Érzékelhető volt, hogy a Kádár rezsim kirakatként kezeli az oktatást, üzenve a nyugatnak, hogy a kommunista ifjak tudásban, szakképzettségben is felveszik a versenyt a világ bármelyik állampolgárával.
A minden szempontból lehúzó ideológiai kötöttségek, amelyek formálisan és tartalomban egyaránt béklyózták a társadalmat az oktatásban talán kevésbé voltak érzékelhetők. Egyetemi oktatóink, kutatóink itthon kísérletezhettek, külföldre utazhattak konferenciákra, iskoláink bevonásával részt vehettek nemzetközi vizsgálatokban, tagjaivá válhattak nemzetközi szervezeteknek, folyóiratokat hozhattak létre, szabadon publikálhattak, külföldön is. A háború után szétvert társadalomtudományi kutató műhelyek a hatvanas években újraindulhattak bennük közoktatási, köznevelési témákkal.
A kutatók „szabadon” kérdezhettek és válaszokat fogalmazhattak.

A szociológia műhelyei

Gazsó 1967-ben kezdett el dolgozni szociológusként a Fővárosi Pedagógiai Intézetben. Kezdetektől erős szakmai kapcsolatokat ápolt a szakma akkori fellegvárának számító Szociológiai Kutató Intézet munkatársaival.
Első közös munkájuk „A pedagógusok helyzete és munkája” 1972 ( Ferge Zsuzsa, Gazsó Ferenc, Háber Judit, Tánczos Gábor, Várhegyi György) szociológusként azonnal a legnagyobbak közé emelte.
A két műhely másik közös munkája a hetvenes években zajló szociológiai kutatás a szakmunkásképzés helyzetének átfogó szakmai vizsgálata mind eszközeiben, mind alkalmazott módszereiben évtizedekig etalonnak számított szakmai körökben. Gazsó Ferenc, Ferge Zsuzsa Szalai Erzsébet s további munkatársak élve a lehetőséggel, alkotói fantáziában, s kreativitásban gazdag módszertant dolgoztak ki, amelynek minden elemét következetesen, fegyelmezetten végig betartva több kötetben számoltak be a szakképzés akkori helyzetéről (Pedagógusok és tanulók a szakmunkásképzésben a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutató Intézet és a Fővárosi Pedagógiai Intézet vizsgálata / 1976).
A sort tovább folytatva Gazsó, tanulmányok és kötetek egész sorát jegyezve megkerülhetetlen „intézménnyé” vált.
Ennek hozományaként 1983-89 között miniszterhelyettesként dolgozva lehetőséget kapott a magyar közoktatási rendszer megújítására.

A törvény és annak hatásai

A Pozsgay Imre – Gazsó Ferenc által jegyzett 1985-ben életbe lépett új közoktatási törvény adott keretek között messze meghaladta a későbbi rendszerváltás szellemiségét. Nagy lépés volt a kommunista rezsim béklyóinak lazításában. A szocialista blokk kerítésén belül összehasonlítva, és részben kitekintve nyugat felé is, komoly szabadságot adott a helyi közigazgatásnak, az oktatási intézményeknek, a tantestületeknek, a pedagógus társadalomnak s persze a kutatóknak, szakértőknek, kísérletezőknek egyaránt.
A törvény burkoltan ugyan, de lényegét tekintve az előző negyven év tagadására épült.
– szétválasztotta a közigazgatási felügyeletet és a szakmai ellenőrzés, támogatás rendszerét,
– a pedagógusokat autonóm értelmiségiekként vette számba,
– a tantestületek az iskolaigazgatók kinevezésekor titkos szavazáson alapuló vétójogot kaptak,
– megszűntette azt a szakfelügyelet, amely a bizalmatlan állami fenntartó legfontosabb eszköze volt, hogy benézhessen az osztálytermekbe. A felügyeletet a megyei pedagógiai intézetek által működtetett, szaktanácsadói rendszer váltotta fel, amely szolgáltató jellegű ellátás volt, és amiért fizetni kellett, ha az iskoláknak szükségük volt rá (igaz, erre az intézményeknek nem volt pénzük). Mindenesetre, akkoriban ez lényeges lépésnek tűnt a tanszabadság felé,
– a miniszteri tantervek mellett vagy helyett az intézmények egyedi megoldásokat, saját kidolgozású tanterveket alkalmazhattak s engedélyeztethettek. Az engedélynek valójában egyetlen feltétele volt: be kellett csatolni a fenntartó hozzájárulását és elkötelezettségét, hogy a többletköltségeket vállalni fogja,
– a törvény gyökereiben lazította fel az iskolaszerkezetet is.
A korábbi 8+4 és 8+3 képzési rendszer mellett megjelentek a gimnáziumi 4+8 és a 6+6, ill. a szakközépiskolai 4+1 (technikus) képző intézmények,
– Mindkét érettségivel záruló képzési programban lehetővé vált a két tanítási nyelvű oktatás indítása. Később ehhez járultak hozzá a 0. évet jelentő idegen nyelvi előkészítő programok, a kétéves szakiskolák s a többségükben egy éves OKJ képzések,
– A törvénynek köszönhetően, a szülők és a diákok által választható palettán megjelentek az alternatív iskolák, megjelentek az első alternatív tankönyvek,
– engedélyt kaptak a Waldorf-, a Montessori-iskolák, a Zsolnai program,
– elindul az Alternatív Közgazdasági Gimnázium, a Politechnikum Budapesten s intézményesülhet még számtalan szabad gondolat országszerte,
– előkerülnek a negyven év tagadása miatti nosztalgikus elemek a két világháború közti oktatásügyből is. A 4+8-as iskolaszerkezet mellett a tankerületek, a vallás szerepének megemlítése. Hoffmann Rózsa is ekkor indítja a 4+8 szerkezetű elit iskoláját a Németh László Gimnáziumot Budapesten a XIII. kerületben.

A törvény az akkori jogi környezetben teljesen rendszeridegen jogszabály volt. Jól szolgálta a szabadság iránti vágy kiteljesedését, miközben mai szemmel látható, és belátható, hogy olyan mértékű helyenként átláthatatlan és átjárhatatlan iskolaszerkezetet eredményezett, amely Európában, sőt, világméretekben is párját ritkítja. De akkor, hangsúlyozom akkor, 1985-1990 között mindez kifejezetten progresszív, minden szempontból előre mutató, vállalható jogszabály volt.
Ahogy az lenni szokott hazánkban, a „betolakodókat” a hazai neveléstudomány jeles képviselői nem fogadták kitörő lelkesedéssel. Gazsó hazai legfőbb „ellenlábasa” Báthory Zoltán visszaemlékező, egyéb iránt, kitűnő írásában, maga is elismeri, elkerülhetetlen volt, hogy a társtudományok, alternatívák sokaságát kínálva, gazdagítsák a hazai oktatás, nevelés elméletét, és hétköznapi gyakorlatát.

A folytatás

Öt évvel később, a rendszerváltás merőben új helyzetet teremtett az egész ország s benne a közoktatás számára is.
Sorjáztak a kérdések.
– mit kezdjünk a nyolcvanas években unikumként egyfajta csodaként éppen a közoktatás területén felhalmozott, és számunkra bőséges szellemi muníciót adó tudással?
– hogyan folytathatjuk a megkezdett iskolareformok sorát?
– mit kezdjünk a 85-ös törvénnyel?
– milyen alap és középfokú iskolarendszer felállítása és működtetése szolgálná leginkább a leendő demokráciánk kiépítését?
– hogyan segítheti, gyorsíthatja fel a demokrácia, a demokratikus társadalmi kultúra kialakítását az iskolarendszer?
– szükség lesz-e Nemzeti Alaptantervre, és ha igen azt milyen elvek alapján állíthatjuk össze? Hogyan képzeljük el az új körülmények között a közoktatás állami irányítását, a finanszírozás kérdését?
– szakhatóságok, szakfelügyelet, tandíj? Iskolaszerkezet, szelektivitás, esélyegyenlőség? Pedagógusképzés, módszertani megújulás? Milyen iskolai válaszokat tudunk adni az internet, az informatikai forradalom kihívásaira, a kereskedelmi médiák várhatóan erőszakos térhódítására, a fogyasztói társadalom kialakulására? Hogyan szervezhetők az iskolai hétköznapok?
– megszabadulhatunk-e a május elsejék, a november hetedikék, az április negyedikék, a tanévnyitók és a tanévzárók az iskolai ünnepélyek nyomasztó súlyos teherként ránk ragadt mélyen beívódott kötelező aktusaitól?
Megannyi és még több kérdés, amelyek egyszerre, egy időben merültek fel, s amelyekre a diákok, a pedagógus társadalom, az éppen érdekelt szülők, a magyar állampolgárok, mi mindannyian rögvest válaszokat vártunk.

Hogyan viszonyult a rendszerváltó elit a fenti kérdésekhez, s mi történt a továbbiakban, nem egy nekrológ tárgya. Az mindenesetre biztos, sokan gondolták, ebből a folyamatból Gazsó Ferenc kihagyhatatlan.
A választásokon győztes kormányt alakító MDF-nek s a koalíciós partnereiknek a kereszténydemokratáknak és a kisgazdáknak nem volt kész, kidolgozott oktatási programjuk. Viszont ők jelölhették a minisztert. A győztes párt nyilvánvalóan kényszerhelyzetbe került, látva a Fidesz-SZDSZ leválását s egymás közti vetélkedését. Az MDF választottja Andrásfalvy Bertalan művelődési és közoktatási miniszterként a korábbi háttéralkukban még a többi párt egyetértését bíró törekvéseknek igyekezett megfelelni. Első intézkedései között szerepelt a szakmai és a társadalmi egyetértés megteremtésért felelős Gazsó Ferenc vezette bizottság felállítása.
Pártja, s mint később, egészen napjainkig látjuk, az egész politikai elit viszont már másban, pontosabban másként gondolkodott. Egyre kevésbé, mára már egyáltalán nem, de azért még közel húsz évig imitt amott érzékelhető volt a szakértőkkel szembeni bizalom, a szakértők szakértőként használata.
De, ismétlem, sajnos, rögtön az elején, ott és akkor tetten érhető volt az a pillanat, amikor az egész rendszerváltás gellert kapott s máig tartó lejtmenetre váltott.
Gazsó Ferenc erről mit sem tehetett.
Rajta és munkatársai értelmezéseiben továbbra is érződött a türelem, a folyamatosság elfogadása, a szakértői együttműködés, párbeszédkészség hajlama.
A politika, ahelyett, hogy időt és teret adott volna a szakmai viták kihordásához Gazsót felmentette, s elindult homlokegyenest az ellenkező irányba.
A felzárkózás, országépítés, a kulcskérdés, az oktatási rendszer közös akarattal pályára állítása, lekerült a napirendről.
Ami ezután következett, s máig tart, már történelem. Ebben a folyamatban, sem Gazsónak, sem másnak, esélye sem volt független alkotóként egy jobb ország építésén tevékenykedni.
Haláláig számtalan megtisztelő feladatot végzett, egyetemen tanított, kutatott, írt, projektekben szerepelt.
Kitartott.
A politikusok alkalmatlanságáról, a “Mi történt velünk. Magyarországi sorskérdések 1987-2014” c. interjúkötetben (Éghajlat Kiadó, 2014) kendőzetlenül vallott.
Köszönet érte.

Az életmű hatása

Ma ötvenen felül, nincs olyan egyetemi oktató, oktatáskutató, iskolaigazgató, pedagógus, aki közvetlenül vagy közvetve ne kapott volna valami útravalót Gazsó Ferenctől. Sokan a karrierjüket, az állásukat, s közülünk sokan a nyitottságot, az alkotás szabadságát, a szabad gondolkodást köszönhetjük neki.
Számtalan fiatalt állított pályára, számtalan fiatalnak adott valamit a tarisznyájába.
Magam is, megtisztelő személyes találkozásainkat, a műhelybeszélgetéseinket, itt-ott, időleges közös munkáinkat s különösen a türelmét soha nem feledhetem, nagy becsben tartom emlékeim között. Segített, ha szükségem volt rá, s nem tartott vissza a nehéz döntéseim előtt sem.
Tanítványai, egykori munkatársai ma a szélrózsa minden irányában, gyakran egymás ellen fordulva, vagy éppen kifordulva önmagukból, különféle politikai pártokban, egyetemeken, kutatóhelyeken, iskolákban tevékenykednek.
Menet közben, sok helyen próbálták használni, felhasználni, kihasználni Őt, hol eltüntetve, amit kevésbé várt, hol kitűntetve, amit egyáltalán nem várt.
E próbálkozások ne tévesszenek meg senkit.
Bármikor, a mostani viharban különösen, óva inteném magunkat, hogy a saját hibáinkat s a vállalhatatlannak (?) tűnő magatartásunkat, nem kevésbé a felelősségünket áthárítsuk Rá.
Gazsó Ferenc nem volt politikus alkat.
Szakember volt. A szó szoros értelmében.
Nyugodjék békében!