Oktatás

Idegen nyelvtudás

Sziasztok,
A gimnáziumban latinul és oroszul „tanultam” (heti egy, ill., két órában).
Harmincéves koromra, azon kívül, hogy fejből tudtam néhány latin közmondást és kívülről fújtam oroszul a hetes jelentésének szövegét, az égvilágon semmit nem tudtam kifejezni vagy befogadni idegen nyelven.
Az MTA ösztöndíjának elnyeréséhez (1987) szükségem volt némi nyelvtudásra, a további feltételek teljesítése pedig egyenesen megkövetelte minimum két idegen nyelv „használatát”.
Ráadásul, választott témám, a döntés szakirodalma egy-két magyarul is megjelent tanulmánytól eltekintve, kizárólag angolul volt elérhető a könyvtárainkban.

„az ember célja e küzdés maga”

1984-ben beiratkoztam egy angol nyelvtanfolyamra.
Nem jött össze.
Majd egy másikra.
Újabb kudarc.
Harmadikra.
Dettó.
Végül úgy döntöttem, magam próbálkozom nyelvkönyvek s magnókazetták segítségével, egyéni ütemterv szerint, hályogkovács módjára.
Szerencsém volt.
Másfél éven belül letettem az angol „C” típusú középfokú nyelvvizsgát, majd a sikeremen felbuzdulva, fél év múlva, orosz nyelvből, hajszállal elmaradva a középfoktól, sikerült teljesítenem a nyelvvizsga alapfokú követelményeit (ami ma megfelelne egy B2 típusú középfoknak).
Az MTA ösztöndíjjal kapcsolatos akkori előírások, a rám rótt kötelezettségek részben ki lettek pipálva.
Megtanultam, tudásomat egyre tökéletesítve, a döntés elméletének kidolgozása okán angolul olvasni és fordítani (motiváció!), de, továbbra sem voltam képes a nyelvtudásomat élő szituációkban használni.
A helyzet olyannyira zavart, hogy a kilencvenes évek elején, saját költségemen, elutaztam néhány hónapra Angliába s beiratkoztam egy nyelvtanfolyamra (idegen anyanyelvi környezet!).
S láss csodát!
Az idegen nyelv birtoklása önmagában mit sem ér, utazgatva viszont könnyen rájöhetünk, hogy a világ nem a Balatonig vagy a Nagykörútig tart.
Ennél valamivel sokrétűbb és sokszínűbb. Benne különböző nézeteket, életfelfogásokat valló többnyire vidám, életet igenlő pozitív kisugárzású, tőlünk lényegesen eltérő és mégis hozzánk hasonló emberekkel (tanulótársak, azonos motivációval a világ minden tájáról!).
Tőlük is tanulva, velük beszélgetve, az eddig bonyolultnak tűnő dolgok is egyszerűbbé váltak számomra.
S itt már nem csupán a nyelvtanulásról volt szó.
Bátran mondhatom, nyelvtudással olyan változások jósolhatók az ember életében, amelyeket a különféle kultúrák megismerésének, elfogadásának vágya, a társadalmi szolidaritás s minden a demokráciára jellemző érték kiteljesedése jellemez.
Kérlek, hidd el nekem!
Idegen nyelvi környezetben az ember egy idő után „megvilágosodik”. Hazatérve egyre inkább képes felismerni, hogy a saját országában most éppen át van verve vagy sem. Eldöntheti, hogy szavazzon-e vagy sem, csatlakozzon-e vagy sem párthoz, szervezethez, egylethez, egyesülethez.
Lehetek autószerelő, bankár, utcaseprő vagy tanárember, a lényeg, hogy a demokrácia sarokköve a nyitott, szabad, biztonságban élő állampolgár, aki idegen nyelvtudás birtokában, bármely helyzetben világpolgárnak is érezheti magát.

Később, – igaz csupán rövid időre, – sikerült olyan munkát vállalnom, amely a nyelvtudásomat tovább csiszolta (állandó gyakorló terep!), s tovább erősített „világpolgári létemben”.
Ám hazatérve ismét „belesüppedtem” az itthoni sárdagasztós létbe.
Azóta, ötévenként talán egyszer kerülök olyan helyzetbe, hogy angolul „gyakorolhassak”.
Az ismereteim kopnak, a külföldi vakációk a szinten tartáshoz sem elegendőek.
A magyar „demokrácia” a maga zártságával, a felhúzott kerítéseivel, egyelőre nem sokat segít e problémán, s a hozzám hasonlók, hasonló problémáinak megoldásában.
Mégis, ennek ellenére vagy pont ezért, azt gondolom, kis nemzet lévén, számunkra különösen fontos az idegen nyelvtudás, legalább a világ bármely táján használható angol nyelv ismerete. Elengedhetetlen a szabadságunk kiteljesedéséhez és nem mellékesen, az életben való boldogulásunkhoz.
A kerítések között élve nem tűnik fel, de kérdezd csak meg a külföldön dolgozó bármelyik ismerősödet!
Vagy kérdezd a gyerekedet, az unokádat! Minden faluból, kisvárosból tömegével vándoroltak el a fiatalok, s dolgoznak külföldön.
Kérdezd meg őket, mi a véleményük erről?

Diagnózis

Az Eurostat 2009-es, de a későbbi adatai alapján is a felnőtt magyar lakosság idegennyelv-tudás tekintetében mért lemaradása megdöbbentően nagy.
Az idegen nyelv elsajátításának intézményes folyamatában érdekes és sajnálatos, a magyar oktatási rendszer összes rákfenéje tetten érhető.
Annak ellenére, hogy minden kormányzat különös gondot fordított az idegen nyelvoktatásra, a helyzet kiábrándító.
Önmagunkhoz képest az eredményeink előremutatóak, de összességében, a rendszerváltozás környékén meglévő lemaradásunk, a nyelvtudás tekintetében, nemzetközi összehasonlításban nem csökkent.
Míg a nyugati országokban az utca embere is többnyelvű, nálunk a kulcsszerepet játszó értelmiségi, például tanári, pályákon sem természetes, hogy legalább egy idegen nyelven értsünk s értethessünk. Miközben az elmúlt másfél évtizedben milliárdok folytak el a tanárok továbbképzésére, nyelvtudás hiányában a tanárok ma sem férnek hozzá a világhálón óriási tömegben rendelkezésre álló forrásokhoz.
Ami a diákjainkat illeti, hasonló a helyzet.
A kulcskompetenciák fejlettségi szintjét vizsgálva Európán belül Magyarország legsúlyosabb lemaradása az idegennyelv-tudás tekintetében mutatható ki.
Annak ellenére is, hogy komoly erőfeszítéseket tettünk s komoly eredményeket értünk el.
Örülhetünk annak, hogy a 15–29 éves fiataloknál 1998 és 2010 között a nyelvismerettel rendelkezők aránya 42 százalékról 71,6 százalékra (1272 ezer főre), a nyelvvizsgával rendelkezőké pedig a korábbi 14 százalékról 30,2% százalékra (536 ezer főre) nőtt. A nyelvismerettel rendelkező diákjaink több mint kétharmada (67,2%) egyféle idegennyelv-tudásról számolt be, 29,5 százalékuk kétféléről, s csak nagyon kis százalékban (3,2%) vannak azok, akik legalább háromféle idegen nyelvet tudnak valamilyen szinten használni.
Az idegennyelv-tudásról beszámoló fiatalok 9 százalékának legalább egy nyelvből volt alapfokú, 28,3 százalékának középfokú, 6,8 százalékának pedig felsőfokú nyelvvizsgája.
A többség (57,9%) azonban nem rendelkezett nyelvvizsgával.
Magyarországon, hasonlóan az országok többségéhez, az angol nyelv ismerete a legelterjedtebb a nyelvet használni tudó fiatalok körében.
77,5 százalékuk, mintegy 986 ezer fő, számolt be ennek a nyelvnek valamilyen szintű ismeretéről. A második leginkább ismert nyelv a német 44,9 százalékos aránnyal (571 ezer fő), s ezt követik jóval elmaradva a francia (4,6%), a spanyol és portugál (2,4), illetve az egyéb nyelvek.
A fiatalok idegennyelv-tudásáról szóló mutatók javulása mögött a kétezres években nem kis mértékben a liberálisok oktatáspolitikai törekvései dicsérhetők.
Az évtized közepén bevezetett új érettségi-felvételi rendszerbe beépített ösztönzők, hátterében a kötelező nyelvoktatás, a 2003-ban tíz alprogrammal elindított Világ- Nyelv program, 2004-től minden középiskola indíthatott előkészítő (9.) évfolyamon egy-egy olyan osztályt, amelyben a nyelvi képzés kiemelt szerephez jutott, illetve a felsőfokú intézmények felvételi követelményei mind-mind jelentős motiváló erővel bírtak.
A nyelvi előkészítő évfolyam célja pl. az volt, hogy a tanuló tanulmányai végén emelt szintű nyelvi érettségit tehessen, valamint hogy pozitív viszonyt alakíthasson ki az idegen nyelv tanulásával kapcsolatban. A képzés nem csak a gimnáziumi, hanem a szakközépiskolai képzésben is indítható volt, noha eleinte a gimnáziumi oktatásban magasabb volt a beiskolázottak száma, mint a szakközép iskolákban (a két képzési típuson belül az évek során egyre inkább kiegyenlítettebbé vált a két program aránya).

Jelenleg Magyarországon a negyedik osztálytól kötelező egy idegen nyelv oktatása, amit hetedik évfolyamtól követnie kell a második idegen nyelvnek.
Míg azonban az első idegen nyelv hazánkban választható (angol, német, francia vagy Kínai) addig más országokban ez az angol.
Míg itthon a diákok 68,5 százaléka tanul angolul, addig pl. a bolgároknál 86,8 százalék.
Más országot nem is találunk Belgiumon, Luxemburgon kívül, ahol 95 százalék alatt lenne első nyelvként az angol aránya az idegen nyelvű oktatásban.
Jellemzően, 2012-ben az államtitkárság azt tervezte, hogy az angol helyett a német legyen az első nyelv, mert az államtitkárság szerint az nehezebb. Szerintük az jobban felkészít további nyelvek megtanulására.
Kevésbé hozzá értőként azt gondolom, nyelvtanári nézőpontból az érvelés aligha vitatható.
Pedagógiai szakmai szempontból, elsősorban a motiváció – sikerélmény összefüggésének felismerésében azonban messze elmaradtunk a sikeresebb országoktól.
Szinte mindegyik európai országban az angol a közoktatásban tanult első idegen nyelv.
A kezdetben könnyebben tanulható, „azonnal” sikerélményhez juttató, az egész világon alkalmazott angol nyelv elsajátítása könnyebben ad motivációt is egy másik idegen nyelv elsajátításához, – vallják a más nézetet valló szakértők.
Elszomorító viszont, függetlenül az első nyelvtől, itthon alig van esély egy második nyelv elsajátítására.
Romániában a 7-10. évfolyamba járó diákok 99,2 százaléka tanul angolul, de emellett még 85 százalék franciául, és németül is 10,3 százalék. Nálunk viszont, ebben a korosztályban, alig tanulnak két idegen nyelvet az iskolákban.
Ezen a helyzeten változtatott az államtitkárság 2014-ben.
Örvendetes.
De tudnunk kell, az intézményes keretek biztosítása önmagában még nem garantál eredményeket.
A saját példámból (is) kiindulva, a fő problémát évtizedek óta abban látom, hogy nálunk még mindig, hasonlóan a többi tantárgyhoz, a tudást papírok megszerzésében mérjük.
Nálunk előírás, hogy a diák nemzetközi standardokon alapuló” nyelvvizsgát tegyen “független és akkreditált vizsgaközpontokban”.
Más országokban meg az idegen nyelv biztos, tárgyalóképes alkalmazása az „előírás”, amit a gyakorlatban, a tétre menő helyzetekben mérnek (állásinterjúk, kapcsolatfelvételek, tárgyalások szervezése, projektek bonyolítása közben).
Micsoda különbség!
Attól tartok, a vizsgarutin megszerzésére fordított munka iskoláinkban a valódi nyelvtudás fejlesztésétől vonja el a nyelvtanárok és a diákok energiájának minimum 80%-át. A papír előbb-utóbb meglesz (ez sem igaz, hiszen mára kb. 50.000 ember nem kaphat diplomát papír hiányában), de a felhasználható, az alkalmazható tudás változatlanul kérdéses.
A fenti adatokra utalva, az is szembeötlő, hogy a fiatalok közel fele szerint az iskolai nyelvoktatás mellett különórákra is szükség van egy nyelv használatának megfelelő szintű elsajátításához.
A nálunk is ipari méretű árnyékoktatásról, esélyegyenlőtlenséget növelő hatásáról már beszéltem egyik korábbi bejegyzésemben.
Mindez valószínűsíti, hogy az iskolai oktatás az idegen-nyelvi kompetenciák tekintetében is kevésbé tudja kiegyenlíteni a szociális hátrányok hatását.
Tény, önmagunkhoz képest, a statisztikai adatok javulást mutatnak.
Ennek ellenére az iskolai nyelvtanulásról szóló nemzetközi adatok alapján leszűrhető, hogy a hazai oktatáspolitikai törekvések továbbra sem tűnnek elégségesnek az idegennyelv-tudás terén tapasztalható lemaradásunk felszámolására.

Hiába?

Az idegen nyelvek tanítása állandó küzdés és problémahalmaz az oktatási rendszerünkben.
Szakemberek szerint, módszertani szempontból (is) megdöbbentő, mennyire kevés dolog változott a 90-es évek eleje óta.
Pedig úgy tűnt, elindulnak folyamatok, amelyekben szinte minden nyelvtanár bízott. Meglepő, hogy az általános iskolai angol tanítás mennyire belesimul már a környezetébe, pedig a rendszerváltáskor igazán “szűzen” indult az orosz után. A legmodernebb módszerek megtalálásában, kipróbálásában, semmilyen előzmény, sőt keret nem akadályozott senkit. Használjuk is azokat, kiváló nyelvtanáraink vannak, de a tantervek és a szabályozási keretek visszarendeznek mindent.
Sem így, sem úgy, nem voltunk, vagyunk igazán eredményesek.
Az pedig, hogy az iskoláinkban nincs “nemzetközi tanulási környezet” szintén a dilettáns oktatásirányítás, s az elaggott pedagógus képzés hibája.
Alig vannak általános és középiskoláink, amelyek tagjai valamilyen nemzetközi hálózatnak. A szülők s a nem nyelvszakos pedagógusok idegen nyelvi tudásának hiánya a legfőbb akadálya, hogy végül is a diákjaink többsége úgy végzi el az általánost majd a középiskolát, hogy a tanult nyelven egyetlen napra sem került külföldre, idegen anyanyelvi környezetbe.
Ugyanebben az összefüggésben másik magyarázat, hogy bár alkalmazható lenne a technika, a legtöbb iskolában tanári hozzáférés, s hiányos informatikai tudás miatt a gyerekeknek lehetőségük sincs itthon „idegen anyanyelvi” környezetbe kerülni.
Finnországban és Dél Koreában a tanulók a tanáraik irányításával interkulturális tanulási környezetben hetente több órát is dolgoznak együtt interneten, videó kapcsolatban, skype-on, közös feladatokon dolgozva, más országbeli tanuló társaikkal.
A technika ma már olcsó, rugalmas, a technológia pedig az egész világon elérhető.
Mi hiányzik nálunk?
Minimum rugalmasság, mozgékonyság, innováció, és felelősségvállalás.
Mindazon tulajdonságok, amelyek – többek között – a valódi demokrácia kiépítésének zálogát is jelenthetnék.

Javaslat

Megoldást, csak valamiféle, a problémát más nézőpontba, a „motiváció-anyanyelvi környezet- állandó gyakorlóterep” elem együttest egyszerre fókuszba helyező „intézkedéscsomag” jelenthetne. A „világlátó program” keretében erre tettem, nem tagadom, merész javaslatot.
Nem megvalósítható – kaptam a választ, ha és egyáltalán, foglalkozott vele valaki.
Itt táncolunk a Balkán szélén s a tét nem kevés.
Tudomásul kellene vennünk, komoly versenyhátrányba kerültünk.
Szerintem a “világlátó program”, de, megengedem, nem ragaszkodom hozzá, lehet bármilyen más ötlet, megszervezhető, bonyolítható lenne.
Más kérdés, hogy barikádokon keresztül vezet út a megvalósításukig.
Első lépésekben ezeken kell átgázolnunk.
Tudjuk, minden barikádnak két oldala van.
Nyilván nem fogom szétkürtölni idevágó ötleteimet, de ismét jelzem, vannak elképzeléseim, hogyan lehetne a politikusokat, a kormányunkat helyes irányba terelni, érdemi lépéseket tenni egy valódi demokrácia kiépítéséhez.

Ötven valahányadik bejegyzésem, s megint ugyanoda, a demokrácia hiányához lyukadtam ki!
Nézzenek oda!