Egyebek

Magyar gazdasági modell? A mosakodás kódolva.

Sziasztok,
Hónapokkal ezelőtt kezembe nyomták György László Egyensúlyteremtés c. könyvét. Friss, a kormánypropagandát érvekkel alátámasztó kötet- mondta az ajánló.
Tanultam mikro és makró gazdaságtant, életem során, több alkalommal is vizsgáztam e tárgyakból. Mégsem vagyok, lettem közgazdász. Kevésbé értek hozzá.
György Lászlót nem ismerem, bevallom, most találkoztam nevével először. Szégyellem is, bocsánat érte.
Amit viszont nem szégyellek, hogy egy idő után abbahagyva az olvasását, leraktam a kötetet. Lapozgattam még egy ideig tisztességből, majd megköszönve, visszaadtam tulajdonosának.
Ha valami nem fog meg, nem vagyok hajlandó több időt áldozni rá.
Amiért mégis fontosnak tartom, legalább egy bejegyzés erejéig, nem más, minthogy tisztázzam viszonyunkat a gazdasági elméletekhez.
Elvégre, mindig egy-egy ország vagy akár társadalmak sorsa múlhat rajtuk.

Fotó: PT/Tomipurger.com

Tanok és gyakorlatok

Manapság, alapvetően három irányzat képviselői uralják a terepet. A neoliberális iskola szerint, ha egy országban a jog uralma érvényesül, a korrupció alacsony, akkor a fejlődés automatikus.
Megengedhetők bizonyos állami beavatkozások, például a nemzeti bank árfolyam politikája, a haszon privatizálása, a költségek állami elosztása s a bajba jutott multik megmentése, mondván, a csődjük nagyobb károkat okozhat az adott iparágnak, mint a megmentésük.
A liberálisok vallják, hogy a szabad piac a leghatékonyabb társadalmi szervezőerő, amely az általános jólétét biztosíthatja, és minden beavatkozás ront a hatékonyságon. A gazdaságban keletkező profit a tőketulajdonosokhoz kerül, az ezzel párhuzamosan fellépő károk vagy negatív kockázatok pedig az államot és az adófizetőket terhelik.
Komoly hátránya, hogy a gyakorlatban alkalmazva az elveket, majd minden esetben felelőtlen vállalatirányítással és gazdálkodáspolitikával kell az államnak szembenéznie. Mert ugye, emberek vagyunk….

A másik tan, a világrendszer elmélet képviselői, azt hangoztatják, a fejlődés a lemaradó országokban lehetetlen.
A gazdag országok automatikusan gazdagodnak, a szegények szegényednek. A világrendszerben az egyes államok gazdaságait nem fogja össze egy egységesnek nevezhető politikai háló, ezért aztán mindenhol különbözőképpen s ennek megfelelően a fejlettebbek mindenkor jobban, a szegények pedig mindenkor lemaradva szervezik a saját gazdaságaikat. Ami összefogó erő lenne, az országok közötti munkamegosztás hatékonysága, ami viszont mindenkor a bővítve újratermelt gazdagság függvénye.
Patthelyzet.

A konzervatív és liberális elemeket egyaránt hordozó harmadik álláspont hívei szerint, hatékony társadalompolitikával, igazságos, széles társadalmi rétegek humántőkéjébe való beruházással lehetséges a fejlődés, vagy szegényebb országok esetében a felzárkózás a jóléti államok szintjére.
A gazdaság alapvetően mindig az adott ország egy vagy néhány kiaknázható adottságára épülve működtethető.
Az ország kultúrájára, az olcsó munkaerő kihasználására szolgáltatnak példát az ázsiai tigrisek, az oktatásra alapozva a finnek vagy az informatikára alapozott gazdaság szerkezet kiépítésére legújabban az észtek szolgáltatnak példát.

Az illiberális gazdaságtan pillérei

A rendszerváltozás első húsz éve Magyarországon, némely kormányok alatt kiegészítve szociálliberális elemekkel, a neoliberális gazdaságpolitika jegyében telt.
Az utóbbi nyolc évben Matolcsi György eszmefuttatásaira építve inkább a sorban harmadikként említett elmélethez tartozva, de mégsem, az országunk adottságaira, geopolitikai helyzetére támaszkodó gazdaságpolitika helyett, inkább valamiféle egyéni ambíciókra s pártérdekek kiszolgálására alkotott u.n. illiberális gazdaságpolitika viszi a prímet.
A sokat kritizált előző „nyolc év”, a Gyurcsányi politika lényege az volt, higgyünk benne, ha nem csinálunk semmi ostobaságot, csupán sodortatjuk magunkat a nyugati árral, az vezethet a lehető legjobb eredményre. Mindössze annyit kell érzékeltetnünk, hogy ott sokkal jobb az élet, érdemes álmodozni róla, hátha egyszer elérjük, miközben a gazdaságunkat s a rendszereinket, mérsékelten másolva a nyugatot, elegendő apró kis lépésekben kiigazítani, toldozgatni, foltozgatni.
Nem igazán vezetett eredményre.

De, őszintén, valljuk be, az sem igazán alkalmazható, hogy átesve a ló túlsó oldalára, 2010-től erővel, történelmi léptékben mérve, egy tizedmásodperc alatt, kíméletlenül rátoljuk a társadalomra az új „gazdasági csodát”.
Elképesztő vakmerőség.
Erre, eleddig Európában csupán a fasizmus, s a kommunizmus mutatott példát. Most pedig az Orbán kormány.

Milyen elvekre épül az „új” gazdasági modell?
– állami beavatkozás nélkül egy modern gazdaságban a piac nem képes önmagát szabályozni, ami torzulásokhoz és gyakori válságokhoz vezet,
– a verseny korlátozására, egyes piaci szereplők előnybehozása másokkal szemben, szükséges és kívánatos, éppen a torzulások elkerülése érdekében,
– a gazdaságpolitika a munkára épül,
– a gazdaságban van a jó tőke és a rossz tőke. Jó tőke a nemzeti (magyar) tőke, mert ez az országban tartja a profitot, míg a rossz tőke (külföldi, multinacionális) elvándorol az országból.
– a jó tőke gyarapodása érdekében időnként szükséges a versenyt korlátozó állami beavatkozás, az irányított közbeszerzések és pályázatok szervezése, ami nemzeti érdek, és ezért nem is tekinthető korrupciónak.

Fenntartható az illiberális modell?

György Úr az orbán-matolcsy tengely védelmében írt könyvében, többek között, az eredményekre apellál.

– ma 2010-hez képest 741 ezer fővel dolgoznak többen a KSH és az Eurostat statisztikái szerint, ebből közel 550 ezren az elsődleges munkaerő piacon, a maradék a közfoglalkoztatásban.
– mindeközben a nettó reálbérek, vagyis a pénztárcánkban érzett bérek vásárlóértéken 36-38 százalékkal nőttek 2010 óta, míg 1980 és 2010 között csupán 7 százalékkal.
– mostanra sikerült elérni, hogy 44 százalékra csökkent a vállalataink adóterhelése, és 2022-re 35 százalék közelébe csökkenhet,
– a hazai magas államadósságról növekvő trendjét sikerült megfordítani. Az államadósság 8 százalékponttal csökkent a GDP arányában és Magyarország volt az egyetlen uniós ország, ahol minden évben mérséklődött a szintje 2010 óta. Az államadósság után fizetett kamatok pedig éves szinten mintegy 5-600 milliárd forinttal csökkentek,
– a kritikus infrastruktúra területén is sikerült az egyensúly irányába elmozdulni. A korábbi GDP arányos 3 százalékpontos hazai (állami) tulajdonhányad 8 százalékpontra nőtt.

Számokkal bűvészkedni, valóságos tapasztalat nélkül, szokásos szobatudósi praktika.
Könnyedén kiállíthatók a kontraszámok is. Mi miért, minek köszönhetően, minek a következtében stb., stb. Nem vesződöm ilyesmivel, megteszik helyettem a szerző kollégái, az „ellentétes” oldalon.

Fotó: a Suzukinál látogatáson

Fontosabbnak tartanám, inkább, e gazdaságpolitika veszélyeire felhívni a figyelmet.

– az állami beavatkozás szükségességét már neoliberális (neoklasszikus) közgazdaságtan is felismerte évtizedekkel ezelőtt, így akik a liberális gazdaságtannal ilyen érvek mentén vitatkoznak, gyakorlatilag annak félreértelmezett karikatúráját, legjobb esetben is egy féligazságot vesznek célba,
– a verseny korlátozására, egyes piaci szereplők előnybehozására másokkal szemben, rövidtávon járhat, bizonyos előnyökkel, mint például munkahelyek időleges megőrzésével, közép- és hosszú távon azonban a gazdasági hatékonyság és így a termelékenység ellenében hat, hiszen nem a legjobbat, nem a legkisebb költséggel termelőt, nem a legversenyképesebbet támogatja, hanem éppen hogy hátrányba hozza azokat, így a gazdasági teljesítményt csökkenti, s éppen a munkahelyteremtést akadályozza,
– a munkaalapú társadalommal szemben egy modern gazdaság az értékteremtő képességre épül, olyan tevékenységre, ami minél nagyobb hozzáadott értéket képes termelni pl, a tudás által,
– az illiberális elmélet szerint, a rossz tőke kizárólag a megtérülést, illetve a profitot tekinti motivációjának, ezek határozzák meg az elosztását, a befektetéseket, továbbá túlságosan mozgékony. Alapvetően oda megy, ahol magasabb megtérülést remél, és kivonják onnan, ahol a megtérülési (a profit) kilátások alacsonyak, illetve bizonytalanok. A jó tőke viszont egyéb olyan tényezőkre is tekintettel van, mind a nemzeti, területi, stb. hovatartozás, avagy a tágabban értelmezett politikai esetleg vélt vagy valós társadalmi érdekek. Tetszetősen kihasználható gondolatmenet. Ha belegondolunk: ugyan miért vinné el a tőkéjét a külföldi, ha itthon is profitot termel, és miért ne menne külföldre a magyar tőke, ha itthon nem képes profitot termelni? Már az sem egészen világos, hogy miért káros, ha valaki a megtermelt (leadózott) profitot kiviszi az országból, hacsak nem feltételezzük, hogy a magyar tőke többet, jobban adózik, mint a külföldi, ami megint csak nem támasztható alá adatokkal,
– komolyabb gond, a tőkének pusztán a pénzzel való azonosítása. Egyes, megfelelő kapcsolatokkal rendelkező egyének vagy csoportok „helyzetbehozása” ugyan lehetővé teszi meggazdagodásukat, de példának okáért Mészáros Lőrinc pénze a nemzetgazdaság szempontjából, megfelelő tudás és képzettség hiányában, nagy valószínűséggel, kis hatékonysággal kerül felhasználásra, ezzel veszteséget okozva az egész gazdaságnak.

Az Opelnél

A tanok „közös” nevezői

Bármelyik irányzatot is, s benne bármelyik modellt kívánjuk tanulmányozni, megtalálhatjuk azokat a közös pontokat, amelyek legalábbis óvatosságra inthetnek minden érintettet.
E közös pontokat az alábbiakban, konkrétan a most futó magyar modell tükrében próbáltam összegyűjteni.

1. az uniós források meghatározó szerepet játszanak abban, hogy vannak beruházási forrásaink. Egyesek szerint a magyar gazdaságot már csak e források tartják életben. Ha ezek a források elapadnak, az Orbán modellnek annyi.
2. az eredményeket mutatószámokban kifejezve, eleddig bármelyik modell, a politikai, ideológiai érdekeknek megfelelve, erősen kozmetikázott volt. pl. beszámítjuk, s jó tőkének feltételezzük a külföldön dolgozó magyarok termelési eredményeit, továbbá munkaerőként a létszámukat is, mondván a lakóhelyük révén, az európai szabályok szerint, magyar foglalkoztatottnak számítanak. A kozmetikázás a legnagyobb kitolás nem csupán a társadalommal, de a hatalomban soron következőkkel szemben is. Erről, megengedem, az Orbán kabinet is tudna mesélni.
3. a gazdasági szereplőket sújtó adóterhek, ugyan időszakonként és elméletenként eltérő számokkal, mindenkor s még mindig jóval magasabbak Magyarországon, mint a nemzetközi átlag (2010-ben 57,5, 2017-ben 44%). Mindegy is mi a modell, ebben az adókörnyezetben úgyszólván lehetetlen önerőből az ország gazdaságát húzó nagyvállalati környezetet „kitermelni”.
(a 4. pontot lásd alább)

Epilógus

A közgazdaságtan a társadalomtudományok talán legveszélyesebb ága.
Művelői szerteágazó tudáshalmaz (játékelmélet, kereskedelmi jog, gazdasági földrajz, marketing, gazdaságtörténet, operációkutatás, matematika, ökonómia, pénzügy jog, politikatudomány, pszichológia, rendszerelmélet, statisztika, számvitel, szervezéstudomány, szociológia) birtokában alkotják elméleteiket, amelyek aztán, ha nem ágyazhatók be az adott társadalom, földrajzi térség vagy egy kontinens hétköznapi gyakorlatába súlyos károkat okozhatnak. Nem csupán a gazdasági válságok kitörésére vagy félrekezelésére gondolok, de komoly kihatással lehetnek a bolygónk egyensúlyának megbomlására is, a kis országokat pedig, „pillanatok alatt” elsüllyeszthetik a futottak még mezőnybe.

Érdekes, eddig, bármelyik nagy formátumú közgazdász kötetét olvastam (vagy csak lapozgattam), mindig találtam olyan mondatokat, hogy az elmélete megvalósítható, feltéve, ha, s ez legyen az előbbi felsorolás 4. pontja,

– természeti katasztrófák,
– váratlan történelmi, politikai események
– vagy éppen kedvező és kedvezőtlen valuta és olajárfolyamok nem tesznek keresztbe (lásd a benzinárakat s nekünk megint annyi).

Így jártam, György László Úr elemzésével is. Az első ilyen önmosdató mondatánál hagytam abba a tételes olvasást.
Úgyhogy, ha kérhetem, csak óvatosan az elméletekkel, itthon is!

a fotó illusztráció (szon.hu)