Politika

Példák az értelmiség kottájából

Sziasztok,
Azt gondolom, előző bejegyzésemben utaltam rá, hogy hatalmas felelősség terheli politikusainkat, amikor a közös ügyeinket folyamatosan eláruló „példamutatással” csak és kizárólag a minél több pénzt, a korrupciót, a hatalomféltést, a túlélést sejtetik és láttatják.
Hatalmas a felelősségük abban is, hogy a bagázs olyan iskolarendszert működtet, amelyben újratermelheti önmagát, mert nem tudatosítja a fiatalokban, hogy a megszerzett tudás felelősséggel jár.
Azt gondolom, felelősség terheli a politikusok csapdájába csalogatott, a dolgok élére állni mindenkor képes értelmiséget, különösen a soraikban tudott médiamunkások százait is.
Józanul gondolkodó ember tisztában van vele, a hétköznapi munkánkkal nem csupán magunknak teremtünk jólétet, egzisztenciát, sikeres életet, vagy éppen kudarcot, szegénységet, hanem felelősséggel tartozunk, hiszen minden véleményünkkel, feltett kérdésünkkel akaratlanul is hozzájárulunk egymás s az egész társadalom megítéléséhez.
Olyan ország, ahol a hatalom, a státusz, a befolyás, a pénz minden s nem létezik a közösség, az egymás iránti bizalom, könnyen kihullhat a történelem rostáján.
Szerintem nekünk nem megosztottságra, „árulókra”, de nem is az ellenük küzdő „hősökre”, nem elsősorban jobb és baloldalra lenne szükségünk, hanem olyan tisztességes életutak megismerésére, amelyekbe bele lehetne kapaszkodni. Amelyek irányt mutatnának, hogy igenis lehet hazánkban tisztességes munkával egyről a kettőre jutni.

Példák

Odáig jutottunk, hogy nálunk, ahol az egyik oldalon mindenki dugdossa a vagyonát, a másik oldalon meg mindenki fél, egy értelmiségi megszólalása azonnal gyanút kelt. Leárulózzák (az egyik oldalon), vagy „hősieskedőnek” titulálják (a másik oldalon).
Kertész Ákos (első példaként), akinek műveit a világ több nyelvén olvassák, és ma is játsszák, néhány éve támadások kereszttüzébe került, mert felvállalta a harcot. Nem akart félreállni az író, gondolta, nem engedheti meg magának, hogy félreálljon, hátat fordítson.
„olyan üzenetet kár föltenni a társdalom kommunikációs csatorna hálózatára, ami senki érdeklődését nem bírja fölkelteni. Amire semmilyen kereslet nincs. De kétségbeesve látom, hogy be vagyok zárva az anyanyelv börtönébe, és amit én tudok, az nem kell senkinek, arra nincs vevő. Itt, ebben az országban, semmi nem történik, ha megjelenek, és akkor sem történik semmi, ha nem jelenek meg.
Szabad országokban a szabad embereket pedig meg sem érinti az a problémakör, amin én nem bírok keresztüllépni, amibe én beledöglök.”
Újraolvasható nyílt levele ma is egyértelmű üzenet számunkra. Ahol nincs demokrácia, nincs mit megőrizni, nincs miért küzdeni, nincs miért egyről a kettőre jutni.
Kertész Ákost nem engedtük a sor elejére, nem engedtük a hátszélbe, nem vettük be a csapatba. Ráadásul, egy félresikerült tőmondata miatt, meg nem tűrt árulóként, megfélemlített civilként el kellett hagynia az országot. Kényszerű emigrációja ékes bizonyítéka, sokadik jele volt annak, hogy Magyarország rossz irányba sodródott.
Na jó, persze, nem fekete vagy fehér kérdése.
„Semmit nem bántam meg. Soha nem adtam el magam kilóra egy rakás pénzért. Nem szerettem volna, hogy mutogassanak rám….” – mondja egy másik harcolni tudó és akaró művészember, Deák Bill Gyula, aki hasonlóan Lukács Lászlóhoz, Koncz Zsuzsához s többekhez, maradt, s megtöltheti az Arénát, sokak örömére. Mennyivel könnyebb vagy nehezebb egy véleményét nem rejtő rocksztár élete, mint mondjuk a kérdezni tudó, véleményt nyilvánító, javaslatokat fogalmazó, felelősséget vállaló íróé?
Szerintem, ha tisztességgel végezzük (végezhetnénk!?) a dolgunkat, nem lehetne különbség.

Nézzünk más példákat, a frissebbekből (2018. november közepe).

„Hetek, sőt hónapok, de az is lehet, hogy évek óta érzem: valami nincs rendben. Nincs rendben az, ahogy egymással vagyunk. Ahogy szólunk a másikhoz, ahogy nem figyelünk, ahogy túlreagálunk, ahogy odavágunk, ahogy hibáztatunk, ahogy felmentünk, ahogy magyarázzuk a magyarázhatatlant, mentegetjük a menthetetlent, ahogy szemet hunyunk, ahogy szelektálunk.” (D. Tóth Kriszta)

„általános elbizonytalanodás, általános irányvesztés figyelhető meg a magyar társadalom minden szintjén, az elemzői kaszttól az újságírókig, a volt és a jelenlegi véleményhordozóktól az utca emberéig” (Kéri László)

„legyünk barbárok, úgyse számít, az üvegházhatás pár évtizeden belül megoldja a gondjainkat. Akit nem visz el a cunami, majd szénné ég vagy megfullad. Addig meg nézzünk kommersz filmeket, és igyunk koffeinmentes bio flat white-ot, s hallgassunk olyan számokat, amelyekből a végső bölcsesség árad: don’t have sex with your ex. (Ez ment a kávézóban, ameddig vártam a soromra.)” (Tamás Gáspár Miklós)

Szeretném jelezni, amit, egyéb ügyes-bajos túlélő programjaik mellett mostanában pl. D. Tóth Krisztina drámaként, Kéri László irányvesztésként fogalmaz, a józanul gondolkodók számára világosan, tisztán látható volt már 1991-92-ben.
Szeretném jelezni, hogy nem új keletű a harangot kongató TGM, s a „gyökértelen üresfejű bunkók” nevében ellentmondó Révész Sándor burjánzó vitája sem.
Kéri a kilencvenes évek elején, hazatérve egy amerikai ösztöndíjas útjáról, elképedve csodálkozott rá a magyar társadalom „másságára”, mármint az amerikaihoz képest, s élményét a Népszabadság hasábjain egy rövid cikkecskében osztotta meg olvasóival. Lényegét tekintve ugyanazt írta a társadalmunkról akkor, amit most mondott az ATV-ben.
TGM sem változott semmit. A rendszerváltozás első percétől folyik a szintmeghatározás meg a maguknak ezt kikérők kölcsönös egymás szapulása. Minden citált szereplő tisztában van vele, hogy  nem ez lenne a dolgunk, a vitáknak kellene először megteremtenünk az érdemi feltételeit, mégsem hagyjuk abba, aminek több, de minimum két forgatókönyv közül az egyik beteljesülése lehet a vége.

Fotó: atv.hu

Újrajátszás?

„Bármely egyszerű probléma megoldhatatlanná fejleszthető, ha eleget töprengünk rajta.” (Woody Allen)
Egyik lehetséges forgatókönyv tehát, hogy megismételjük a történelmünket.
Addig töprengünk, amíg ismét belecsúszunk egy világégésbe.
Milyen lehetett élni a pestis szorításában, ami elpusztította csaknem teljes Európát. Milyen lehetett élni Hirosima, vagy a holokauszt után? Milyen lehet élni háborúk és/vagy éhínség idején?
„Mi, emberek hajlamosak vagyunk olyan teljes összeomlást jelentő korszakokba belecsúszni, melyeket többnyire saját magunk állítunk elő…..a legtöbb embernek csak 50-100 évnyi történelmi rálátása van, nem látják az ismétlődést. Amikor az első világháborúhoz vezető események kibontakoztak, akadt néhány ragyogó elme, aki kongatni kezdte a vészharangot arról, hogy a szövetségek és szembenállások hálózata Európában háborúhoz vezethet, de senki nem figyelt rájuk, mondván, hogy csupán hisztériás, őrült vagy ostoba alakok, ahogy az mindig történik. Éppen úgy, ahogy ma is ignorálják azokat, akik aggódnak Putyin, a Brexit, vagy Trump miatt.
Aztán a háború után, ami azért tört ki, hogy véget vessen minden háborúnak, eljött a következő. És ez megint csak előre látható volt történész szemmel. Lovald csak bele az embereket abba az érzésbe, hogy elveszítették az országuk és sorsuk fölötti ellenőrzést, és az emberek bűnbakokat fognak keresni. Ilyenkor pedig jöhet egy karizmatikus vezető, aki felerősíti a népszerű hangulatot és bűnbakokat jelöl ki. Árnyalatlan retorikát használ, felkorbácsolja a haragot és a gyűlöletet. Hamarosan olyan tömegbázisa lesz, aminek a tetteit nem az értelem vezérli többé, és az egész megállíthatatlanná válik.”
Ismerősek Neked itthonról, a mostani Magyarországról is Tobias Stone történész gondolatai?
„De akárcsak bármikor eddig, az emberek most sem látják, mert:
1. Csak a jelent látják, a múltat, vagy a jövőt nem;
2. Csak azt nézik, ami most zajlik körülöttük, az események globális összefüggéseit nem;
3. Az emberek többsége nem olvas, nem gondolkozik, nem teszi ki a nézeteit vitának, és nem is hallgat meg ellenkező véleményt.”
„Mit tudunk tenni?
Újra visszatekintve a múltra, valószínűleg nem sokat.” – folytatja.

Akarjuk, vállaljuk!

„….vigyáznunk kellene arra, hogy ne hagyjuk megosztani magunkat, hogy ne vesszünk el meddő vitákban, és ne ugyanolyan düh- és gyűlölet vezérelt érvekkel vágjunk vissza, mint amilyenek a mai népszerű jelszavak. Meg kell tanulnunk jól használni a közösségi médiát……El kell kerülnünk, hogy a saját visszhangunkat hallgassuk. A Trump és Putyin-hívők nem olvassák a Guardiant, úgyhogy oda írni, csak arra jó, hogy a barátainkat megerősítsük a véleményükben. Olyan utat kell találnunk, ami összeköti a mi kis zárt csoportjainkat más zárt csoportokkal, és meg kell próbálnunk áthidalni az egyre szélesedő társadalmi szakadékot.” – – osztja meg velünk gondolatait Stone, ebben az irányban is.
Igen.
Másik, számomra szimpatikusabb forgatókönyv szerint, érdemes lenne felvállalnunk a harcot.
Igenis, legyen bennünk kitartás, önmagunkkal szembeni elvárás. Akarjunk jobbak, s annál is jobbak lenni, ahelyett, hogy állandóan tisztességtelen, elvtelen mutyikba rángatnánk magunkat s a környezetünket.
A félelemtől s a saját kilátástalanságunktól befolyásoltan is (mert most éppen itt tartunk), leküzdve ezeket, meg kell tanítanunk gyermekeinket a kitartásra, a harcra. Ne azt mondjuk nekik, szeretettől vezérelve, hogy nincs értelme, mert úgysem jutsz előbbre. Értessük meg, érdemes tanulni, megugrani egy szintet, aztán még egyet, aztán együtt, közösen még többet, ahelyett, hogy megragadnák az első lehetőséget, ami kínálkozik Londonban, Svédországban vagy Amerikában.
Minden egyes egyéni, majd közösen elhatározott további pici szintugrás mérföldkő lehet a társadalom életében. Kicsit meghatározná a jövőt. A gyerekeink, az unokáink jövőjét.
E forgatókönyv megvalósításához nekünk, TGM-nek, Révésznek, D. Tóth Krisztának, Bill papának, Kalapács Jánosnak, Neked, mindenkinek át kellene lépnünk egy szintet.
Nem olyan nehéz, mert ez a szint, ahogy mondani szokták, már a „béke segge alatt van”. Idáig sikerült ugyanis, külön-külön, egymás ellen harcolva leküzdenünk magunkat.
Szóval, elsőként, be kellene látnunk, hogy ostobábbak vagyunk, mint a vadlibák.
Tanulhattunk volna a „közlegelők”, a „fogolydilemma” klasszikus példáiból. Nem sikerült, mert mi emberek hoztuk létre e csapdákat, s épp ezért eleve kétkedéssel fogadtuk a leírásukat is.
Megnyugtató viszont, hogy a vadlibák, természet adta világának kialakulásához, az életmódjukhoz semmi közünk.
Ellenben a hétköznapi életük megfejtéséhez, amely legalább annyira klasszikus, mint az elhíresült pszichológiai kísérletek leírásai, annál több.

Fotó: Thinkstock

Nézzük a tényeket:
– a vadludaknak határozott céljaik vannak. Megtalálni évről évre a megfelelő telelő és költőhelyet,
– a vadludak akár 7000 kilométert is képesek repülni a telelő- és költőhely között. Csoportosan „V” alakban szállnak. Repülés közben mozgatják szárnyukat, s a levegő felhajtóereje fenntartja a következő libákat. Így lehetséges, hogy 71%-kal hosszabb távolságot tudnak megtenni, mintha csak egyetlen pár repülne,
– ha egy vadliba kirepül a sorból, és egyedül próbál célhoz érni, azonnal lelassul, mert nem segíti őt többé a levegő emelő hatása, amelyet a többi vadliba szárnycsapásai biztosítanak számára. Így gyorsan visszarepül a sorba, hogy repülése könnyebbé váljon a társai erőfeszítése által,
– amikor a vezető liba elfárad, egy másik veszi át a helyét az élen,
– repülés közben a hátsó vadlibák hangosan gágognak, hogy az elsőket erőfeszítéseikben biztassák,
– ha egy vadliba megbetegszik, két társa leszáll vele, s addig együtt maradnak, míg meggyógyul, vagy elpusztul. A libák ezután visszatérnek a saját közösségükhöz, vagy hármasban, vagy már csak kettesben. Olykor egy másik közösséggel repülnek, míg el nem érik a sajátjukat.

Fotó: Csonka Péter

Nézzük a levonható tanulságokat:
– a vadlibákhoz hasonlóan nekünk is vannak közös céljaink. Szeretnénk egy biztonságos világban, biztonságos országban, jóllétben, boldogan élni,
– a vadlibákhoz hasonlóan azok az emberek érik el gyorsabban céljukat, akik közösséghez tartoznak, szemben azokkal, akik egyedileg, csak saját erejükkel törtetnek a cél felé. Ha egymást segítve dolgozunk, s közösségi szellemben végezzük a munkánkat, sokkal gyorsabban érhetjük el a célt,
– ha annyi eszünk lenne, mint a vadlibáknak, rájönnénk, hogy a siker titka a közös munka, a váltott teherviselés, és az irányítás terhének megosztása. Ha annyi eszünk van, mint egy vadlibának, akkor együtt dolgozunk a közösséggel a közös célok elérése érdekében,
– a közösségben el kell fogadnunk egymásrautaltságunkat, s a megfelelő pillanatban átadni vagy átvenni a munkát, átadni a vezetést éppúgy, mint átvenni a robotot, amely mindenkinek hasznot hoz,
– a közösség élén állók nem létezhetnek szurkolók nélkül, és fontos, hogy a gágogás biztató legyen. A hátul álló emberek hangjának bátorítania kell az előttük állókat. Ellenkező esetben, ha csupán sopánkodunk, a hang csak „gágogás” marad,
– ha annyi együttérzés lenne bennünk, mint a vadlibákban, átsegítenénk egymást a nehéz időkön, ahogyan ők teszik. Mi is csak ilyen áldozatvállalással érdemeljük ki barátainkat, akik szükség esetén vigyáznak ránk, akikre mi is vigyázunk, ha szükségük lenne rá. Fontos kitérni a szolidaritás történetére, hogy megértsük, mit nyögünk most. A modernitással átalakult a szolidaritás, a korábbi közösségi alapú szolidaritás, ahol a falu- vagy a családközösség volt kulcsfontosságú, lecserélődött. Viszont önbecsapás azt gondolni, hogy mivel professzionális intézményekbe szerveződött ki minden (egészségpénztárak, társadalombiztosítás) ránk már nincs szükség.
A szolidaritás klasszikus, vadlibás alapjai napjainkban is bármikor, bőséggel alkalmazhatók.