Minőség

Rendszer tervezési hibák

Sziasztok,
Minőségirányítási rendszer kiépítése lényegében annyit tesz, hogy egy már meglévő, jól működő, stabil üzletpolitikára-, közpolitikára, alapozott rendszerben, új elemek s módszerek beépítésével, növeljük a hatékonyságot. A minőségirányítás (legyen az ISO 9001, TQM, LEAN vagy bármi más) nem csodaszer, minőséget biztosítani csak „valamire” alapozva lehet.
Ha közpolitika, közélet s benne az iskola-, az egészségügy, a közigazgatás rendszerei, a feltevésem egyszerűen megfogalmazható.
Azért nem vagyunk sikeresek, versenyképesek számtalan területen, mert, hiányoznak a működéshez szükséges társadalmi alapok. Rossz alapokra „ráhazudni” egy szabványt, önértékelést, veszteségszámítást stb., stb. önbecsapás. De ugyanígy, a több sebből vérző „beteg” társadalomra ráerőltetni a liberalizmust, a kereszténységet, egy-egy párt értékrendszerét eleve haszontalan próbálkozás.
Az alább sorolt tervezési hibákra bármelyik nagy és kisvállalatnál, vagy akár az államháztartás rendszereiben is találhatunk bőségesen példákat.
Illusztrációként e bejegyzésben az oktatási rendszert tekintettem alapul.

Ez után, tehát emiatt

Gyakran csapdába eshetünk, amikor, úgy gondoljuk, amelyik esemény később történt, az a megelőző események következménye. Pedig számtalanszor erről szó sincs. Sőt! A következmény megjelenése időben megelőzi az ok felismerését.
A kétezres évek elején például, a diákok alapképességeit felmérő, u.n. PISA vizsgálat sok európai országban kiverte a biztosítékot. Az eredmények láttán résztvevők, szakemberek egyaránt ledöbbentek . A PISA sokk néven elhíresült reagálás Németországban, s egy sor nyugati országban, azonnali intézkedéseket generált. A németek 15 év alatt átálltak a „poroszosról” az integrált oktatásra, azzal az alapintézkedéssel nyitva, hogy a nemzeti tantervüket blokkosították. Keresve az okokat, felismerték, hogy az oktatási rendszer működése nem követte időben s rugalmasan a technológiai s egyéb változások egyre gyorsuló tempóját.
A kétezres évek elején, részben e vizsgálat eredményeinek is köszönhetően, született meg az Únio állásfoglalása a kulcskompetenciákról, majd elkészült az unió oktatási stratégiája is.
Nem így nálunk.
A PISA vizsgálatban kezdetektől résztvevő ország voltunk/vagyunk. A mintákat másolva, nálunk is beütött a PISA sokk, de mi nem a megoldásokat kerestük, hanem elkezdtünk egymásra mutogatni, az előző évtizedeket okolva a diákok sikertelenségéért.
Emlékszel?
A parlamentben, akkori képviselőink, azonnali büntető intézkedéseket sürgetve, fröcsögő hangon, ízléstelen stílusban a pedagógusokat s az intézményeinket találták meg, az elégtelen pedagógiai munkát felhozva érvként.
Az SZDSZ néhány ügyetlen intézkedés keretében lépegetni próbált, de összességében, felismerés hiányában, nálunk szinte mindenki azt gondolta, hogy a PISA eredményeket akkor tudjuk javítani, ha még jobban megerősítjük s folyamatos szakfelügyeleti ellenőrzés alatt tartjuk a pedagógusokat s az intézményeket.
Közben uniós tagország lettünk. Bekerültek ugyan különféle dokumentumokba az integrált oktatás s a kompetenciák fogalmai, a szociálliberális kormányzás idején gyorsított tempóban megpróbáltuk, helyes irányban, a hibák orvoslását is a gyakorlatban (sajnos túl gyorsan s kapkodva! ”Társadalmasítással” együtt nálunk min. 20 évre lett volna szükség!), de a társadalmi tudatban, s mint tapasztaljuk, a jelenlegi kormányzati munkában a mai napig hiányzik a felismerés.
Következményként a FIDESZ-KDNP, mindenért az SZDSZ-t, meg a liberalizmust okolva, riadót fújt, s fenekestül átszervezte az egész rendszert. Mostanság még ezt is még jobban „elcseszve”, mindent összekavarva.
Ha valami nem megy, mi nem felismerünk s beismerünk, hanem, a múltba révedve, azonnal bűnbakokat keresünk.
Megyünk szembe a világgal.

Ami érvényes a részekre az érvényes az egészre

Ebben az esetben, lényegében, az egész rendszer összetételének csapdájába eshetünk.
Sokan vallják, az alapítványi és a magániskolák, az alternatív oktatási intézmények jelenléte példaként, húzóerőként szolgálhat a kevésbé hatékony u.n. „állami” iskolák számára (is). Első megközelítésben igaz lehet, sőt logikus. Ellenben, ha végre egyszer komolyan gondolnánk az oktatási rendszer átalakítását, ebben a kérdéskörben érdemes lenne elemeznünk, egyéb, fontos társadalmi folyamatokat is (rétegződés, kontraszelekció, mobilitási, pedagógusok elcsábítása stb., stb.) Azonnal rájöhetnénk, a fenti állításunk nem teljesen igaz.
Az alternatív intézmények jelenléte, a sokszínűség, a szakosodás már az óvodától s mondjuk a diákok 14 éves koráig, mai értelemben az általános iskola befejezéséig, növeli az iskolák-, a pedagógusok-, a szülők és a diákok közötti esélyegyenlőtlenségeket, s tovább fokozza a társadalmi rétegek közötti feszültségeket. Vagyis lehet, hogy többet ártanak, mint használnak.
Véleményem szerint, az un. szelektív iskolarendszer s 14 éves kor alatt a szabad iskolaválasztás (iskola, intézményválasztásnál 14 év alatt nyomás alá helyezve a diákokat s a szüleiket), kifejezetten káros a társadalomra nézve!
Más oldalról is érvelhetek (kereslet-kínálat). Ma, Magyarországon nagyvárosokban, az ottani polgárok, szülők, diákok közszáján forogva átlagban két-három jó általános iskola van. Ezekbe az intézményekbe a szülők hajlandók minden pénzt megmozgatva beíratni gyermekeiket, azon az áron is, hogy nyolc évig naponta a város másik végébe utaztatják gyermekeiket
Ebből a rendszerhibából csak „a legközelebbi iskola a legjobb iskola” elv valósággá válásával lehetne menekülni. Az egész oktatási rendszert jóval olcsóbban és hozzáférhetően lehetne működtetni (alacsony árakhoz nagyobb kereslet tartozik), a további előnyökről nem is beszélve. A jelenlegi kormány tett ugyan lépéseket ebben az irányban, de a probléma kezelésének mikéntje ugyanaz. Egymásra mutogatás, múltba révedés, ahelyett, hogy felismernénk, az átállás, társadalmi elfogadtatással, viták kihordásával, megoldható lenne, de ehhez minimum húsz év türelmes „szivatós”, pártsemleges közös munkára lenne szükség.

A többi változatlanul hagyásával

A szakirodalomban gyakorta, inkább ceteris paribusnak nevezik a hibát.
Lényege, hogy a komplex, egymással kölcsönhatásban álló viszonyok elemzése helyett a rendszerbe, időről időre, a többi változatlanul hagyásával, csak egyetlen tényező megváltoztatásával nyúlunk bele.
Rendszerváltás után gyorsan csináltunk egy oktatási törvényt, hogy igazodjunk Európához, az Unióhoz csatlakozva azonnal beemeltük a kompetenciákat a NAT-ba, hogy igazodjunk az európai stratégiához s még számtalan, évente min. 5-6 intézkedés, rendszerbe nyúlás, anélkül, hogy magát a rendszert alaposabban szemügyre vettük volna. Csak pakoltuk, hol az intézményeinkre, hol a tanáraink vállára az éppen soros jogszabályt, kiegészítést, miniszteri rendeletet.
Következményként itt-ott előfordult, hogy a tervezettekkel, a bevezetett intézkedésekkel éppen ellentétes eseményekkel, s társadalmi fogadtatással kell a tervezőknek szembesülniük.
Nem szükséges részletesebben magyaráznom. 28 éve szenvedünk attól, hogy kormányról kormányra, mindig a hatalomban lévő párt értékei és érdekviszonyai alapján, s csakis az Ő érdekükben, ill. gyakran az előző kormányt „büntetve”, az előző kormány intézkedéseit azonnal törölve, s nem szakmai érvek alapján, nyúlunk bele a rendszerbe.

De, ha mégis, nagyritkán szakmai érvekre is hivatkozunk, a hibát akkor is elkövethetjük. A kormányzati hatalomnak és a szakértőinknek ugyanis, megfelelő társadalmi beágyazottság, s a társadalommal való kapcsolattartás hiányában, soha nem voltak valós információi a rendszereink működéséről.
Azzal, hogy egy-egy probléma reflektorfénybe kerül s a kormány azonnal „intézkedett” csak még jobban összekuszáltuk a már úgyis működésképtelen rendszert.
A hiba elkövetésének látványosan követhető ékes bizonyítéka, hogy az 1993-ban megalkotott oktatási törvényt, hatálya alatt, több mint 100-szor módosítottuk, s a 2011-es köznevelési törvény is már a 80.-ik módosításánál tart.
A hiba ismételt elkövetése könnyedén megelőzhető lenne a politika háttérbe szorításával, a kapkodás, a dilettantizmus kiszűrésével. De erre, sem az elit, sem a Mi részünkről nem látok semmiféle hajlandóságot.

Csak mi tudjuk, senki más

Tipikus belterjességi csapda. Változtatást változás nélkül.
A hiba lefordítva annyit tesz, hogy rendszeren belül, mindenki szeretne változtatni a rendszeren, de senki sem hajlandó megváltozni érte.
Politikusok, szakértők ölre mennek, hol az egyik győz, hol a másik s ennek megfelelően hol így, hol pedig úgy nyúlnak a rendszerbe. Ritkábban, de előfordult, hogy hátrahagyva a pártpreferenciákat, egy-egy szakmai lobbi fogott össze, s nyúlt a rendszert érintő fontos kérdésekhez. Vagyis látszólag próbáltunk összefogni s együtt gondolkodni (lásd pl. Zöld Könv, Fehér Könv, Kockás Könv, Szárny és teher). Még sincs semmi kézzelfogható eredmény.
Kis lépésekben toldozgatunk, foltozgatunk, de ugye ettől s éppen emiatt, még soha nem lesz új ruhánk.
Jó példa Gyurcsány Ferenc, aki a választási kampány korai szakaszában „oktatja” a fiatal, ambiciózus politikusokat.
Évtizedek óta áltatva magunkat, hamisan gondoljuk, hogy mi a téma szakértőiként tökéletes rendszert tervezhetünk. E tanulság felismerése (is) még várat magára.
Bármilyen rendszerről legyen szó, így ha oktatás, oktatási rendszer, a személyes ambíciók, a pozíciós harcok, a szakmai érdekcsoportok egymásnak feszülése vagy éppen összefogása, ha kihagyjuk belőle a többi érdekeltet (szülők, diákok, társadalom, gazdasági szereplők stb.) csak rossz eredményekhez vezethet.
Jobb helyeken a rendszertervezés minden esetben társadalmi beágyazottságra és a különféle szakmaterületek közötti összhangra épül.
Nálunk? Az iskola kérdésköre, az oktatási problémák, hála a töméntelen mennyiségű „szarakodásnak” a futottak még helyekre csúszott vissza a közgondolkodásban. Ami, egy jól működő demokráciában elképzelhetetlen.

Szükség van szülőkre, diákokra, sőt, közgazdászokra, fizikusokra, mérnökökre, a társadalom összes tagjára, véleményére, hogy hatékonyan működő oktatási rendszert alkothassunk.
Elemzőink az elmúlt 28 évben alig-alig léptek túl a saját portájukon, miközben a nyolcvanas évek közepe óta ismerjük, többször leírjuk, de a legritkább esetben alkalmazzuk a gyakorlatban is az „interdiszciplinaritás” elvét.
E tervezési hiba következményei több helyen is tetten érhetők. A versenyszektor igényeit követve feltétlenül. Kullogva a kihívások után, ész nélkül, hol gázszerelőkből, hol informatikusokból képzünk többet, vagy kevesebbet a szükségesnél.
Fontos lenne figyelembe venni: e hiba jelenlétét leginkább a társadalmunk sínyli meg.
A krónikus demokrácia hiány egyik oka, hogy a mai napig hiányzik annak eldöntése, hogy mi végre is működtetjük az iskoláinkat, mit is akarunk tulajdonképpen Magyarországgal kezdeni.
Tényleg, mit is akarunk?
Több, ismeretekben gazdag polihisztort, hogy elkápráztassuk magunkat s a környezetünket?
Iskolázott szülőket, hogy egyenlő esélyekkel, érdemben nevelhessék fel gyermekeiket?
Versenyképes szakképzett munkaerőt, hogy érdemben vehessük fel a gazdasági versenyt az európai államokkal?
Engedelmes, dolgos, szorgosan imádkozó szolgákat?
Boldog, kiegyensúlyozott állampolgárokat, akik képesek bármilyen helyzetben eligazodni, s helyes döntéseket hozni?
Szóval, mit is?