Politika

Sem Orbán, sem Gyurcsány

Sziasztok,

Írásaimban többször összefoglaltam már a lényeget.

Ennek a politikusi gárdának 28 éve volt arra, hogy Magyarországot kivezesse a kommunizmus bugyraiból, valódi rendszerváltást hajtson végre és felzárkóztassa országunkat a fejlett országok színvonalára. Most ott tartunk, hogy ez a folyamat még csak el sem kezdődött, a lemaradásunk a fejlett országokhoz képest nőtt s a velünk hasonló országok rangsorában az utolsó helyen állunk.

Ezúttal sem keresek bűnbakokat. Csak felelősöket.

 

A portrék elé

Két portré, elismerem, mindkettőjükről a sokadik, de mégis.
Bizonyos, hogy Antall József, Boross Péter, Horn Gyula, Medgyesi Péter, Bajnai Gordon is megérdemelnének néhány kritikai észrevételt. Nem kétlem, érdemes lenne Torgyán József, Csurka István, Dávid Ibolya, Bokros Lajos vagy éppen Vona Gábor, Szél Bernadett, Karácsony Gergely politikusi teljesítményeiről is szót ejteni, de, szerintem kevesen vitatják, az elmúlt 28 évben két, még a „homokozóban” játszó, politikusunk, Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc rendelkezett és rendelkezik igazán komoly befolyással a hazai közéletre.
Két, magyar viszonyok között, tehetséges ember, magyar mércével két nagy formátumú politikus.
Kérdés, vajon melyikükre van inkább szükségünk ahhoz, hogy országunk kimásszon a gödörből s megtaláljuk végre a helyes irányt.
Kettősük évtizedes egymásnak feszülése és egyre mélyebb egymás iránti gyűlölete eddig nem sok hasznot hozott Magyarországnak. Ezért, azt mondom, egyikükre sincs szükségünk.
Soha többé szoclib kormányzást, kiabálja Gyurcsány teljesítményére utalva az Orbán hívők sokasága.
Orbán takarodj – skandálják a baloldalon.
Keresztények vagyunk. Bármikor megbocsáthatjuk, de soha nem feledhetjük, hogy kiábrándító kakasviadaluk 2002-2010 között komoly szerepet játszott a jobboldal előretörésében, a diktatórikus intézkedésekre (is) feljogosító kétharmad létrejöttében, s a magyar lakosság politikából történő tömegméretű kiábrándulásában. Begőzölve, a hatalomért folytatott személyes presztízsharcuk közepette időnként elfeledkezve rólunk, az országról, óriási csalódást okoztak, szerintem mindkét, vagy három, vagy négy, vagy akárhány oldalnak.
Elsősorban magunknak, de vastagon nekik is köszönhetjük, hogy itt tartunk, hogy nem tartunk sehol, hogy a XXI. században szégyellnünk kell az európaiságunkat, a magyarságunkat, hogy úgy élünk ebben az országban, ahogy.

Fotó: tenytar.hu

A regnáló szabadságharcos

Orbán Viktor több mint tehetséges politikus. Zseniális szervező, kiváló stratéga, itthon s külföldön is karizmatikus személyiség. Véleményem szerint, aki bármi mást gondol róla (diktátor, áruló, stb.), ill., aki nincs tisztában az általa alkalmazott módszerekkel, eleve vesztett vele szemben.
Orbán a rendszerváltás idején s a kilencvenes évek elején vérbeli liberális demokrata volt, mint kezdetben szinte mindenki a közszereplők közül, akiket így-úgy a rendszerváltó elit körébe sorolunk.
Nincs abban semmi rendkívüli, ha egy fiatalember szeretné megváltani a világot, de legalábbis szeretne egyszer majd Magyarország miniszterelnöke lenni, és az országában demokráciát építeni. A szándék, az önbizalom csak erősödik, ha lovat adunk alá. Kimondva lehet, hogy csupán Antall József, de kimondatlanul elég sokan gondolták, ez a fiatalember belátható időn belül alkalmas első számú vezetője lehet az országnak.
Kemény kézzel, ahogy keleten szokás, a potenciális belső ellenfeleitől megszabadulva (Fodor, Molnár és társaik) épített pártot, amit aztán belavírozott az éppen szabaddá váló erőtérbe. A liberális-szociálliberális vonal foglalt volt, a konzervatív oldal viszont tálcán kínált egy megüresedő helyett (a MDF-MIÉP-Kisgazda-KDNP tengely akkoriban kísértetiesen hasonlított a mostani ellenzék állapotára).
Liberális vagy konzervatív, tök mindegy.
Gyakrabban kell templomba járni? Legyen. A politizálás, a tehetség megmutatása a lényeg
Politikusként elérve álmát az 1998-2002 ciklusban lett először miniszterelnök.
Gyorsan visszaadta a balról kapott pofonokat, leváltott, kinevezett, revánsot vett, de semmi extra. Az Orbán-Torgyán csata már csillogtatott valamit valódi énjéből és Matolcsy is folyamatosan a nyakában lihegett az utópiáival, alkalmazott már egész pályás lenyúlási trükköket, feszegette a jogállami kereteteket (kevesen vették észre) de még láthatóan nem kötelezte el magát.
Érezte, hogy a demokrácia építés politikai és saját vagyoni helyzetét tekintve sem jövedelmező, ráadásul nem is kínál politikai értelemben kreatív alternatívákat.
A 2002- es vereség után végleges válaszokat adott a saját dilemmáira. Demokráciát építeni? Országot felzárkóztatni? Dög unalom, hosszú idő. Ide valami más kell- gondolta. „Tanult” a hibáiból, tervszerűen kezdett mozgalmat építeni, gyűlöletkampány módszertant fejlesztett s tervezetett.
A többiek addig-addig szerencsétlenkedtek, hogy ismét eljött az idő 2010-ben.
Szerintem tévednek, akik azt gondolják, hogy a kétharmad önmagában elégséges volt a valódi Én megmutatkozásához. Szükség volt egy ideológiára „a rendszeren belüli rendszerváltásra” is, hogy a sárdobálóst sem feladva valami komolyabb játékot is bevezessen.
Ki volt előbb Orbán Viktor vagy Tellér Gyula ideológus, fogalmam sincs, mindenesetre megszületett a nagy terv is. Szabad lett a pálya. Bónuszként, egyre kevésbé jogállami keretek között.
Bizony-bizony észre kellett volna venni, ha máskor nem, legalább egy-két Tusványosi beszéde után, ahol többször is felmondta a szöveget.
A 2010-es országgyűlési választások előtt sokak által hiányolt Fidesz kormányprogram megjelent, csak sokan rossz helyen keresték, vagy egyáltalán sehol, hiszen az olvasásról is leszoktunk.
Itt, a Tellér tételekben, megvannak a válaszok. Miért és hogyan a közmunka, a rezsicsökkentés az országos szinttű klientúra építés, miért is a trafikozás s még mi várható a „Kormány megbízásából az EU támogatásával” (emlékszel? 2014-es kampányszöveg).
Orbán, Putyin, Erdogan vagy éppen Berlusconi génjeivel felruházva, igazi keresztapa. Mára a világ is felfigyelt rá.
Taktikai arzenálja zseniális s egyben félelmetes. A fronton mellette harcoló s kidőlő katonáiról gondoskodik, engedi a szabad rablást, vagy Ő maga jutalmaz nagyköveti, polgármesteri posztokkal, közbeszerzési nyereményekkel. Viszont, aki ellene fordul vagy felhúzza a szemöldökét, annak vége.
Politikai ellenfeleit hírbe hozással, gyanúba keveréssel, hosszú évekig húzódó ügyészségi vizsgálatokkal, a párttársaival végezteti ki (vegyük észre, a repüléstől sem félő bűnbak-, karaktergyilkosságokra felbérelt Rogán Antal képességei messze átlagon felüliek). Kényes, a pártját, a kormányát érintő kérdések, az adóemelések, a költségvetési megszorítások, a lakosságot sújtó intézkedések kezelésére Lázár Jánost bérelte fel, aki csütörtökönként készítette elő mostanáig a pénteki nyugodt, kézrátétellel tömegeket gyógyító miniszterelnöki rádió interjúkat. S ne feledjük persze Habony Árpádot sem, aki minden tervezőasztal mellett feltűnve néhány percre, figyelemelterelő pikáns, botrányos „ügyek”, álfelvetések bedobásával gondosan felügyeli, hogy a valós problémák még véletlenül se szerepeljenek egy két napnál tovább a köztudatban.
Németh Szilárd önkéntesként kezdetben valódi ügyekkel foglalkozott, valódi teljesítményt felmutatva, majd ahogyan gyarapodott súlyban és vagyonban vált egyre inkább félelmetes, helyenként véres megmondóemberre, immár valódi teljesítmény nélkül.
Ezek a tehetséges emberek s sokan mások, együttesen gondoskodnak róla, hogy hívei szórakozva, sőt, egyenesen ünnepelve Őt, észrevétlenül nyeljék le a békákat. Magam nem feltétlenül sorolom ide Matolcsy Györgyöt, de tény, sokak szerint a megvezetés magasiskolája az u.n. ortodox gazdaságpolitikai kísérlet is, ami lényegében nem más, mint a tervutasításos piacgazdaság alkalmazása tervek és piac nélkül (na persze ez csupán egy a baloldali nép száján forgó vicc).
Orbán a Tellér logika alapján, kezdetektől, a nyája érdekeit maximálisan szem előtt tartva, 8-10 ember eu-s pénzeken oligarchává hizlalását és egymással versenyeztetését is felvállalta a nemzeti tőke mentése címén. Gyomor forgató ahogyan Simicskával „legecizték” egymást, pontosabban egyik a másikat, s az ország szégyene, hogy a barátjával összeveszve egy másik gyerekkori barátját, a tőmondathiányos Mészáros Lőrincet kezdte hizlalni.
Orbán a kiválasztottakon kívüli körrel, a gazdasági szereplő egy részével stratégiai partnerként működik együtt.
Az ország másik felét, a maradékot meg kivérezteti. Hulljon a férgese.
Összefoglalva, ha mást nem, a szocialista időkből jól tudjuk, ilyen kísérlet hús-vér emberekkel nehezen járható.
Mindig vannak-lesznek „homokszemek” vagy éppen ellenérdekeltek a gépezetben pl. a kiválasztottak közül, legutóbb Simicska Lajos. De bármelyik pillanatban megsértődhetnek a többiek közül is páran, vagy néhány éven belül bedőlhet a fejlesztések hiányában várhatóan az energiát és a rezsicsökkentést szolgáltató államosított vállalatközpontok egyike- másika, és/vagy drasztikusan változhatnak az eddig kedvező gáz-, olaj árak s a valutaárfolyamok.
Amit időben észre kellett volna venni, nekünk, állampolgároknak, az, hogy Orbán az új választási törvény bevezetésével, a civil szervezetek elleni totális támadásával, az új klientúra tudatos kiépítésével, a legnagyobb országos s a helyi médiák lépésről lépésre oligarcháknak átjátszásával a demokrácia utolsó, élő alapszabályát is kiiktatta, a demokratikus politizálás alapkövét távolította el. Nevezetesen kiiktatta a politikai felek békés, együttműködő versengését, az abban való egyetértést, hogy az időlegesen megválasztott nem fogja fölényét arra használni, hogy a veszteseket megfossza minden lehetőségtől, hogy a jövőben ismét politikai befolyásra tegyenek szert.
A politikai ellenzék, következményként átéltük a legutóbbi választásokon, rendszeren kívülre került. S, a morzsákat, ami még maradt a mocorgókból, 2018-től beosztva reggelire és vacsorára néhány hónapon belül be fogja kebelezni.
Azért kifelé, Orbán arra gondosan ügyel, hogy egy-két ellenzéki párt mindig bejusson a parlamentbe.

Fotó: atv.hu

A Tellér féle forgatókönyv minden sorát átható beteges kontextusoknak (is) kritika nélküli átvétele –véleményem szerint- történelmi hiba. Attól félek, történelmi távlatban, sokba kerülhet, Fidesz szavazóknak, nem szavazóknak egyaránt.
Tragikomikus, hogy nem volt s nincs ember az országban, aki érdemben felhívhatná miniszterelnökünk figyelmét, hogy demokráciában a vélt vagy valós posztkommunista utóvéd és a neoliberális túlkapások ellen egy magát keresztény- konzervatívnak beállító kormány másféleképpen is felvehetné a harcot.
1. A világ jobbik felén dolgozó szakemberek, felismerve hasonló problémákat, dolgoznak a megoldásokon. Szabad véleményalkotással, egymással vitatkozva – mint mindig válság előtt, közben, után, hogy a hozadék minél kiérleltebb legyen. Lehetne csatlakozni ezekhez a vitákhoz. Bármilyen kérdésben, (pl. gondoljunk a migráns kérdés orbáni kezelésére). Helyette azt látjuk Orbán tehetsége, kreativitása nagy adag türelmetlenséggel párosul. Megunva a „nagyok töketlenkedését”, az EU kétségtelenül lassú döntési mechanizmusát, szinte azonnal kihátrált a tárgyalásokból és rendre önálló tetterős, a világon sokszor egyedülálló sakkhúzásokkal lepi meg híveit, s rángatja bele az országot valamibe. Következményként, már ami országunk megítélését illeti, sajnos inkább a kárunkra, mint előnyünkre.
2. Vagy itthon is megvitathatnánk, időnként mi okoz szorulást vagy tolulást a kormányfőnek. Éppen a kétharmad birtokában, az ellennek gesztusokat téve, a kedélyeket végre lenyugtatva s a népet alapkérdésekben népszavazásokkal bevonva bizonyíthatta volna államfői bölcsességét, csillogtathatná szellemi képességeit. Azt veszem észre, hogy amit eddig ehelyett művel, a migrációs „népszavazás”, a nemzeti konzultációk, vagy pl. a köznevelési kerekasztal, mint az orbáni politikai marketing szerves részei, mintha inkább ellenkezést váltanának ki az ország másik feléből, együttműködési hajlam helyett. Ráadásul a pogrom nyílt ígéretével, a „tízparancsolatot” hirdető új kormánytaggal tovább uszítja politikai ellenfeleit, ékes bizonyítékát adva annak, hogy az újabb kétharmad számára továbbra sem felelősség, hanem élvezet.

Mindkét javasolt út időigényes, macerás, fáradságos? Igen.
Ha demokrácia, akkor egyik sem megúszható, nem átugorható.
Az Orbáni harmadik út,a „régimódi keresztény demokrácia” immár „megállíthatatlanul” (?) a jelent kelet felé nyitja s a jövőt hatalmas sebességgel tolja vissza a múltba.
A miniszterelnök, már utaltam rá, gyakran viselkedik úgy, mint a vicc nyughatatlan kismalaca, akit egy verembe esve a nyuszi szeretne kimenteni.
– – Azonnal hozok egy létrát, addig várj nyugodtan. – mondja a nyuszi.
– – Nem várok! – vágta rá a kismalac.

A haldokló kaméleon

Gyurcsány Ferenc az első privatizációs korszak aktív résztvevője és komoly haszonélvezője. Anno KISZ-es fiúként Győrtől Pécsen át Budapestig és vissza, kiépített baráti, munkatársi, káderi kapcsolatai révén, számára nem volt nehéz a privatizációs ajánlatok és kinézettek közül levadászni szakmaterületeket és gazdasági értelemben felépíteni a birodalmát a Perfect-től az Altus-ig. Az első megszerzett milliókról – ahogy illik az imádott nyugaton is – szemérmesen hallgatva a mai napig hangoztatja, hogy számára nem a gazdasági élet, hanem a politika az igazi kihívás.
Sokszor hangoztatott alapvetése, hogy politikusok nélkül összedőlne a világ.
Nem volt annyira feltűnő, pedig a mostani kampány egyik televíziós vitaműsorában, oktatva a fiatal pályatársait, már sokadszor foglalta össze politikai hitvallását.
Országló pályája kezdete óta azt gondolja, az országnak csupán kis lépésekre, apróbb változtatásokra van szüksége ahhoz, hogy kilábaljon a gödörből. Elegendő lesz a népnek felvillantani valamit a nyugati országok életszínvonalából, bemutatni az ottani életet, elhinteni egy-két hosszúra nyújtott mézesmadzagot s majd minden megoldódik magától.
A nyugatbarátnak álcázott, kis lépéses, XX. században ragadt klisékre épülő politikája tevékenyen hozzájárult ahhoz, hogy a magyar társadalom belesüllyedt, beleragadt a pocsolyába. Ahonnan, kormányzása vége felé, az SZDSZ-el karöltve se kirángatni, s való igaz, már jobban beleragasztani sem tudta az országot.
Ahogyan Orbánét a Tellér iratok, a Gyurcsányi politika lényegét Öszödi beszéde leplezte le. Pedig a legjobb szakértők vették körül, akik a kormányrúd mellett szabadon álmodozhattak. Igaz, mást sem csináltak.
Támogató nemzetközi közegben dolgozhatott, de valljuk be, a gazdasági válsággal neki is pechje volt.
Új pártját, a Demokratikus Koalíciót, mint saját, szándékoltan külön homokozót, az MSZP-ből vele kivált néhány szintén tehetséges, a kihalási sorrendet a szociknál megvárni képtelen fiatal s a személyében garanciát látó rutinos doyen politikussal Vitányi Ivánnal alapította.
Óriási önerőket mozgósítva, a politikai marketing minden eszközét használja, a mai napig. Időleges, csendes háttérbe vonulás, sátorozás a Kossuth téren, panelben lakás Miskolcon, DJ-éskedés, mulatozás, shékelés, gitározás, bulvárlap riportok s minden, ami kell. Építette, szervezte a DK-t, amellyel szeretett volna élére állni az Orbánt leváltani kívánó maradék baloldali ellenzék által tervezett széles körű, állandósult együttműködésnek. Nem sikerült. Népszerűsége csökkent, tömegbázisa néhány százezren állandósult, s bár, véleményem szerint mostanság is a DK rendelkezik a legerősebb, de vegyük észre, ha eddig még nem vettük észre a korábbi kormányzások okán, mégis többé-kevésbé használhatatlan értelmiségi, szakértői bázissal, az összelapátolt erő és szürkeállomány vajmi kevés Orbánnal szemben.
Pártját némiképp megerősítve ismét bejutott a parlamentbe.
Nemzetközi kapcsolatait is, kevesen figyelik, folyamatosan, változatlanul ápolja. Ha kell smúzol, ha kell dörgölődzik, ha célszerű nagykövetekkel parolázik, sok borsot törve az Orbáni diadaljárás alá.
Meg kell hagyni, kezdetben ügyesen, kíméletlenül kezelte a baloldal tötyörészéseit. A terepen otthonosan mozogva a háttérből irányítva rendesen kicsinálta az MSZP-t és ellenzéki összefogást hirdetve folyamatosan sok borsot tör az ellenzéki összefogás hívei alá is.
Semmi ellentmondás. Gyurcsány ilyen. Öntörvényű és lételeme a kavarás.
A választás után alibiből megtámadott negyven vesztes körzetet, értsd a szavazatok újra számlálását kérte, de ezzel már keveseket sikerült megtévesztenie, annál is inkább, mivel kijelentette, pártjával bevonul a Parlamentbe, elfogadva a választási eredményeket.
Az a gyanúm, számára a politika csupán játék.

fotó: gondola.hu

Közbevetőleg, érdekes gondolatkísérleten tűnődöm. Orbánnal ellentétben, a migráns kérdésben, ha miniszterelnök lett volna, szerintem ezer szír menekülttel kiköltözött volna Brüsszelbe s addig nem jött volna haza, amíg rá nem vette volna az uniót a gyorsabb, határozottabb közös érdekű fellépésre.
Ellentmondás, amit írok, de, véleményem szerint a bukását okozó Öszödi beszéd, pontosabban annak tartalma mentette meg az igazi bukástól.
Nem vitás. Rossz időben, rossz helyen és dilettáns hallgatóságnak mondta el, hogy az ország tévúton jár, hogy ideje lenne változtatni, elkezdeni a demokrácia kiépítését, mert ha nem, lemaradva hosszú időre elsüllyedhetünk Európában.
Miniszterelnökként távozni kényszerült, de megmaradt az esélye, hogy ismét kihívóvá váljék. Kérdés, hogy a többször hiteltelenné vált személyiségét sikerül-e átvarázsolnia ismét egy fehér lovon közlekedő királyfivá.
Látva az ellenzék mozgását s nulla esélyét Orbánnal szemben, nehezen tudom elképzelni. Viszont az „elképzelhetetlen” a politikában nem létező fogalom. Úgyhogy, ha mégis bekövetkezne, erre az esetre gondolva, szerintem, egy újabb Gyurcsány korszakkal legalább olyan rosszul járnánk, mint Orbánnal, aki van, él, virul, miközben bukása történelmi időszerűség.
Sárdagasztással, szerintem csak olyan várat lehet építeni, amely bármikor összedőlhet.