Politika

Szégyen

Sziasztok!

Ha általában véve gondolok a politikusokra, szerte a nagyvilágban, eszembe jut Benjamin Franklin,
államférfi, a Függetlenségi Nyilatkozat egyik szövegezőjének gondolata: „Az embert a kíváncsiság hajtja, hogy belépjen egy pártba és a szégyen tartja vissza, hogy kilépjen belőle”.
Ha a mi, hazai politikusainkra gondolok – tisztelet a kivételeknek – a szégyenérzet helyett egészen más tulajdonságok és szerepek is eszembe jutnak. Íme, a listám:
Csendes hallgatás, szemlehunyás, félrenézés, sértődöttség, ködösítés, csúsztatás, félrevezetés, figyelem elterelés, hazudozás, ordítozás, cinizmus, gőg, dölyfösség, lenézés, kiszorítás, lejáratás, sárdobálás, egymásra mutogatás, arrogancia, bosszúállás, zsarolás, hatalommal való visszaélés. Kiben mi lakozik, kinek mi jutott.


Ahol bármi megtörténhet

A hajdan „szabadon” választott országgyűlés mára törvénygyárrá fokozta le önmagát. Ahol ügyeink megvitatása helyett bízvást számolhatunk több száz parlamenti kivonulással/ciklus, ezerszámra módosító indítványok leszavazásával/ciklus. A képviselők harmada hiába dolgozna értünk (ha egyáltalán) a mi pénzünkön, amíg a másik fele saját, hozott anyagból fércelt törvényeivel klientúrát épít, szintén a mi pénzünkön.
Gond van a parlamenten túli politikai léttel is.

Itt is ciklusokban gondolkodunk 28 éve. A mindenkori kormányok az elődöket kirúgva a saját embereikkel tömik tele/ciklus a közhivatalokat. És már nemcsak az első egy-két kormányváltás után bőszen kifogásolt helyettes államtitkári, főosztályvezetői posztokon, hanem minden szinten, a pincétől a padlásig. Magára valamit is adó hivatalban portás is csak az lehet, aki párttag, de minimum száz ajánlással rendelkező szimpatizáns. Vagy hozzátartozó. Jó barát, hajdani iskolatárs, kollégiumi szobatárs, feleség, szerető. Csendesen kivéreztették, megszüntették a Max Weber által legalábbis a demokráciák működtetéséhez nélkülözhetetlennek hitt pozitív szakmai bürokráciát.

A politikában sem jött össze a békés egymással versengés kultúrája.

Kezdetektől sárral dobálják egymást. A Torgyán, a Csurka, később az Orbán, a Gyurcsány vezérfonalak mára ezerfelé ágazódtak. Elfoglalnak, majd visszafoglalnak, megint elfoglalnak, s ismét visszafoglalnak, bástyákat, erődítményeket, amelyek bármiféle szerepet is játszhatnak a kommunikációban (MTA, Széchenyi Akadémia, MMA, ORTTV, Új Színház, Budapesti Fesztivál, Szabadtéri Színpad, Hír TV, ATV, Magyar Demokrata, Heti Válasz, s mostanában komplett országrészek médiái….). 28 éve elbocsátanak, majd visszavesznek, kitűntetnek és ellen kitűntetnek mindent, és mindenkit, akik akarva vagy éppen belerángatva, belekeveredtek a játékba (Kertész, Kerényi, Vidnyánszky, Alföldi, Zoltai, Eperjes, Jeles Nemes… ).
A be-beszólók már a megszólalásuk pillanatában elvesztették az állásukat (index-, origo- főszerkesztők, szerkesztők, Horváth Ferenc NAV, Magyar Nemzet újságírók…..).
Az adok-kapokban a politikai elit rekordot rekordra döntött/ciklus. Az egyik országos csúcsuk ráadásul felülmúlhatatlannak tűnik. 2010-ben az egymástól teljesen begőzölt társaságnak sikerült kiizzadni egy olyan helyzetet, amelyben egyikük túlnyerte magát.
A „nem egymás kárára, hanem egymás javára” játékszabályt „a másik kárára és a saját javamra” változtatva az elitünk rögtön „termelni”, és versenyeztetni kezdett. A kétharmad, 2010 óta még inkább.
Szó ne érje a ház elejét ugyan létrehozták a külsőségeket, a demokratikus intézményrendszert (APEH, MNB, Állami Számvevőszék, Gazdasági Társaságok Működéséről szóló törvény stb., stb.…), de úgy tűnik csak azért, hogy a liblingeknek is maradjon valami játéklehetőség.
Magát az intézményrendszert is reváns és bosszúhadjáratok/ciklus keretében rendre átszervezésre, megszüntetésre, átneveztetésre, vezetőik kirúgására majd máshol, máskor újra kinevezésükre, az éppen vesztes politikusok parkoltatására, vagyis az adok-kapokra használták és használják.

A probléma

Engem személy szerint felháborít, hogy 1990-től gyorsan eltakarva a kibúvó napot néhány tucat, becsvágyó ember birokra kelve egy ideig egymással majd 2010-ben a végső győztesnek kikiáltott immár egyedül „harcolva a szabadságért” a haszonélvező karaktermásolók, strómanok, liblingek ezreivel karöltve ekkora „pusztítást” volt képes véghezvinni. Közel harminc év alatt. A szemünk láttára.
Országunk a vidám barakkból, a kommunista diktatúrából mutyi országgá, napjainkra, egyesek szerint,
maffiaállammá vált.
„A politikai elit túszul ejtette Magyarországot”- mondta Terézia Mora egy televíziós műsorban (Friderikusz, ATV 2014 09 15 ).
Találó megjegyzés.
Hajlok rá, igaza van.
Át lettünk verve, rendesen meg vagyunk vezetve.

Javaslat

Demokráciában szükség van politikusokra. A fenti állításaim, természetesen, nem minden elit politikusra igazak, ezért, ha mi állampolgárok szeretnénk valamit elérni, mondjuk megálljt parancsolni ennek az ámokfutásnak akkor szót kell értenünk azokkal a tisztességes politikusokkal, akik mindenkor legitim formában képviselhetik az érdekeinket (e kísérletekről is írnék a közeljövőben).
Az „éppen most” történet nem a 2018-as választásokról vagy az ellenzéki összefogás hiányáról szól. Kezdetektől, 1990 óta másról, egészen pontosan, a tényleges, valódi demokrácia hiányáról van szó.
Az elmúlt 28 év alatt sikerült leküzdenünk magunkat s az országunkat a béka feneke alá.
A kapkodás helyett végre időt kellene szánnunk arra, hogy tömegméretekben megértsük, mit, mikor hibáztunk, hogyan s miért engedtük szabadjára a politikusainkat, hogyan nőhettek a fejükre, hogyan ejthettek csapdába minket, tízmillió magyart a demokrácia a jóléti társadalom mindenkori ígérgetésével. Végre meg kellene értenünk, hogy miért nincs ma Magyarországon demokrácia, miközben az éppen hatalomban lévő politikusok 1990 óta folyamatosan azt hazudják, hogy márpedig van. A Közös Ország Mozgalom, vagy más fórumok is, csak akkor működhetnek igazán eredményesen, s tovább, ha végre közösen képesek leszünk gondolkodni, s ami a lényeg, adunk időt egymásnak a vitáink kihordására.
Egyre többen ismerjük fel, hogy az olvasáshoz, egy-egy vélemény kimondásához elég néhány perc, vagy óra, de a vitáink kihordásához, az álláspontjaink közelítéséhez, a közös akarat eléréséhez, magyarul a demokrácia kiépítéséhez alsó hangon is legalább 15-20 évre van szükségünk. Ha a politikusainkat sikerülne rádöbbenteni a saját felelősségükre s rávenni őket egy helyes irányra, már megtettük az első lépéseket.
Hidd el! Neked, s Nekem, a felelősségünk nem kevés! Nem elég csupán a politikusainkat kárhoztatni, nem elég tőlük várni azt, amiért valljuk be, mi sem tettünk sokat (egyébként is, mi választottuk Őket, akkor kanalazzuk a fekete levest is).
A továbbiakban számtalan bejegyzést tervezve, tényekkel, elemzésekkel, következtetésekkel s a javaslataimmal megpróbálok rávilágítani az összefüggésekre, a hibáinkra s a lehetőségeinkre.
Tudom, tudom, megmondó emberekből tele volt/van a padlás. Arról nem is beszélve, hogy eleddig is, szinte mindent leírtunk már, mégsem változott semmi.
A demokrácia alapja, a közös akarat. És ha ennek eléréséhez újból és újból neki kell ugranunk, akkor ezt kell tennünk.