A döntés iskolája

Társadalmi célok s a döntési képesség, mint alapfeltétel

Sziasztok,
Számos, bizonyítékokat, meggyőző kísérleti eredményeket bemutató tanulmány s kötet jelzi egyre kifinomultabban az emberi döntések természetét, s egyben igazolják a döntési képességfejlesztés taníthatóságát.
Mégis miért, hogy itthon változatlanul, kicsinyes, mindenkihez méltatlan körülmények között hallgatjuk agyon, taszítjuk félre s oltjuk ki egymás gondolatait, s törekvéseit?
Pedig lenne teendő bőven.

Mi az oktatás, nevelés célja?

A nyolcvanas években, gyakorló tanárként, átélt élményeim lassan, fokozatosan változtatták meg, alakították át gondolkodásomat, s hozzáállásomat a tanítványaimhoz.
Egyre tudatosabban, már nem csupán kísérletezgetve, kezdtem alkalmazni olyan módszereket az iskolai óráimon, amelyeknek semmi köze nem volt a frontális ismeretátadáshoz és a leadott ismeretek felelések, dolgozatok formájában visszakérdezéséhez.
Mire lesz szükségük a fiataloknak ahhoz, hogy boldoguljanak az életben, ahhoz, hogy sikeres, elégedett állampolgárokká váljanak?
Izgatott a kérdés szaktanárként, osztályfőnökként, munkaközösség vezetőként, kezdő oktatáskutatóként s egy magánkezdeményezés, vállalkozás vezetőjeként is.
Nézzük meg, hogy erre a kérdésre az elmúlt 28 évben itthon, milyen válaszokat kaptunk kutatóktól, oktatáspolitikusoktól s különböző szervezetektől.

A első válasz Mádl Ferenctől érkezett (1994), aki téziseit jogszabály formájában is rögzítette
A tanuló az iskolai nevelés-oktatás hatására legyen
“1. élet igenlő, bizakodó, tudjon örülni, konfliktusokat megoldani,
2. aki korszerű tudományos eredményeken alapuló ismeretekkel és világképpel rendelkezik, alkotó és kritikus gondolkozásban személyes döntésen nyugvó világnézet kialakítására képes,
3. akinek számára fontosak az európai kultúra értékei, akiben a szellemi értékek a jellemerősséget szolgáló testi edzettséggel párosulnak,
4. aki saját és társai munkáját megbecsüli, aki a másik személyiségét elfogadni képes
5. aki szolidáris a hátrányos helyzetűekkel, együttműködésre, felelős és önálló feladatvégzésre kész;
6. aki a hazáját és családját szereti, aki a más népeket megbecsüli, békében kíván azokkal élni,
7. aki ismeri szűkebb közössége s az ország múltját, gazdasági és politikai és kulturális helyzetét, és a gazdasági helyzetet előmozdítani képes,
8. aki a pillanatnyi érdekek és a jövőt alakító értékek között különbséget tud tenni;
9. aki tevékeny és alkotó emberként kívánja az életét élni.”
(e jogszabályt Magyar Bálint sietve eltörölte 1996-ban)

Sokan egyetértenénk Csapó Benő, egyetemi tanár igényével

„A fiatal képes a környezetéből felvett információkat hatékonyan feldolgozni, elemezni, az elemzések alapján következtetéseket levonni és döntéseket hozni.
Olyan ismeretekkel rendelkezik, amelyek felhasználhatók a gyakorlatban, a mindennapi életben; amelyek lehetővé teszik az ember környezetében előforduló természeti és társadalmi jelenségek mélyebb megértését, eszközök, anyagok hatékonyabb használatát, a környezet megóvását.
Olyan tudást birtokol, amelyek bevezetést nyújtanak a különböző tudományokba, előkészítenek a későbbi tanulmányokra, megteremtik valamely szakmára, hivatásra való felkészülés alapjait.”

Vagy egyetérthetünk egyik oktatáskutatónk kívánságlistájával is:

„A közoktatásból történő kilépés idejére minden tanulónak képessé kell válnia arra,
1. hogy az iskola elhagyása után önállóan további ismereteket szerezzen, és tudatosan alakítva saját életpályáját eligazodjon a tanulási lehetőségek között;
2. az anyanyelv használatára olyan szinten, amely alkalmas az árnyalt hétköznapi kommunikációra, az információk kritikai feldolgozására, összetett írott és szóbeli közlések megértéséhez és létrehozásához;.
3. legalább egy elterjedt idegen nyelv olyan szintű használatára, amely lehetővé teszi az önálló tájékozódást és hétköznapi helyzetekben a kommunikációt;
4. az önismeret olyan szintjére, amely megalapozza a személyes döntéseket, és társas környezetben az együttműködést;
5. hogy saját életének megszervezésében és a munkavégzésben alkalmazza azokat a törvényszerűségeket, amelyek a természet és a társadalom működését meghatározzák. Ennek részeként az egészséggel és a fogyasztással kapcsolatos értékekhez való kritikai viszony kialakítására, illetve az ember és természet közötti kapcsolat megértésére és e tudás alkalmazására a fenntartható fejlődés érdekében;
6. a digitális írástudás mindennapi rutinjainak, illetve az infokommunikációs eszközöknek az interaktív alkalmazására;
7. a hétköznapi élethelyzetekben adódó, eltérő bonyolultságú problémák megoldása, például az alapvető számolási és logikai eljárások alkalmazása hétköznapi helyzetekben;
8. az ország és a régió történetének és kultúrájának elmélyült megismerésére alapozott olyan állampolgári magatartásra, amely a társadalmi problémák azonosítása és a megoldásokra tett javaslatok önálló mérlegelésén és értékelésén alapul;
9. saját személyes érdekeinek és választott közösségei érdekeinek, törekvéseinek megfogalmazására és képviseletére az adott társadalmi és politikai intézményrendszer keretei között. A másokkal együtt történő közös társadalmi cselekvésre az eltérő nézetek iránti tolerancia és a társadalmi szolidaritás értékei alapján.”

Leszámítva az alábbi idézet első két sorában olvasható túlbuzgó politikai szózatok értékelhetőségét, a jelenlegi kurzus válaszait is elfogadhatjuk (I/1. pont.)

. „A felnövekvő nemzedék
– a haza felelős polgárává váljék;
– kifejlődjék benne a hazafiság érzelemvilága;
– reális önismeretre és szilárd erkölcsi ítélőképességre tegyen szert;
– megtalálja helyét a családban, a szűkebb és tágabb közösségekben, valamint a munka világában;
– törekedjék tartalmas és tartós kapcsolatok kialakítására;
legyen képes felelős döntések meghozatalára a maga és a gondjaira bízottak sorsát illetően;
– váljék képessé az önálló tájékozódásra, véleményformálásra és cselekvésre;
– ismerje meg és értse meg a természeti, társadalmi, kulturális jelenségeket, folyamatokat;
– tartsa értéknek és feladatnak a kultúra és az élővilág változatosságának megőrzését.”

Cél a döntési képesség fejlesztése

Feltűnő, hogy bármelyik idézett „válaszcsomag” igényli a döntési képesség meglétét.
Nem véletlenül.

Kutatócsoportunk (lásd a bejegyzés végén), s személyes véleményem szerint, az életben való boldoguláshoz a testi-lelki egyensúly mellett elengedhetetlen a döntési képesség megléte.
A döntési képesség olyan tudáshalmaz s elsajátítandó képességek meglétét feltételezi, amelyek megszerzésének irányába a pedagógia módszertani tárházának korszerűsítését sürgető kutatók már évtizedekkel ezelőtt elindultak.

Munkatársaimmal, mi is ezt az utat választottuk itthon, Magyarországon.

„Az emberek megtaníthatók arra, hogy fáradságos kézi munkával végzett műveleteket robotokkal végezzenek el, hogy hozzászokjanak színes tévéműsorok, műhold programok nézéséhez. Többségük könnyen elsajátítja a számítógépek, a konyhai robotok, videók kezelését. De, egy köszönésforma helyett másikat használni, az információt nem ajándéknak, hanem felhasználható értéknek tekinteni, kockázatmentes hétköznapokat felelősségre felcserélni, az érdekeink érvényesítésért érvelni, vitatkozni képes emberré válni, valódi pártot, közösséget választani vagy elutasítani nem megy, nem mehet egyik napról a másikra.”, fogalmaztam, egyik dolgozatomban (1990),
„ahhoz, hogy ezen a területen is csökkenjen hátrányunk a civilizáltabb kultúrákhoz képes – véleményem szerint- az iskolának is jelentősebb szerepet kellene vállalni a jövőben. Iskolás korban válik biológiailag éretté az egyén, ezekben az életkori szakaszokban lesz úrrá érzelmein, kezd tisztában lenni a szellemi és a fizikai erejével. Tudatosabban ismerkedik olyan magatartásmódokkal, tevékenységekkel, problémákkal, amelyek további életére meghatározóak lehetnek. Egyre kevesebb lesz az érzelmi kötődés, ráismerés, szaporodnak a tudatosan vállalt értékek, célok, amelyek a távlatokat vetítik előre. …. Ennek érdekében nélkülözhetetlen a társadalmi gyakorlat teljes áttekinthetősége, felfoghatósága, és ebben egyenlő eséllyel csak az iskola segíthet, olyan kidolgozott programok alkalmazásával, amelyek valóban közvetítenek. Kapcsolatokat és nem csapdákat alakítanak ki az egyén és a társadalmi valóság érintkezésében.” folytattam. (lásd A döntés iskolája c. könyvem bevezetőjében, Kiadó: Országos Pedagógiai Intézet, 1990. sajnos nincs digitalizálva)

A rendszerváltozás várható társadalmi veszélyére, ugyanitt, az alábbi gondolatokkal utaltam:
„Helyzetváltoztatásnál az emberek tömegei képtelenek rendezni helyzetüket – nem ismerve az új környezet jelképeit, viselkedési mintáit, követelményeit, és rádöbbennek arra, nem csak az új, de a régi környezetükben is ők voltak kiszolgáltatva a mindenkor védelmet ígérő szűk hatalmi elitnek.”

Azt gondolom, és az eltelt harminc év során felszínre került különféle tézisek, kivétel nélkül alátámasztják, hogy a döntési képesség minőségi szintű használata a legfontosabb, minden mást magában foglaló tulajdonság együttes, amely nélkül nagyon nehezen boldogulnánk az életben.
Akkoriban a téziseinkre épülő különböző folyóiratokban közzétett tanulmányaim, kutatási összefoglalóim, finoman fogalmazva is, megosztották a szűk szakmai közvéleményt.
A többség természetesen nem is hallott a témáról (már akkor szokásunk volt, nem olvasni egymást).
A téziseinkkel s a kidolgozott módszereinkkel egyetértő kisebbségnek többnyire más tudományterületek, a szociológia, a pszichológia, a közgazdaságtudomány, a szociálpszichológia művelőinek, – lévén az interdiszciplinaritás (tudományok közötti átjárás) kezdetleges volt- semmiféle ráhatásuk nem volt a pedagógia tudományterületét képviselőkre.
Megjelent tanulmányaimban (Magyar Pedagógia, Új Pedagógiai Szemle, Iskolakultúra, Köznevelés szakfolyóiratokban) s az összegző dolgozatomban komoly bírálatokat fogalmaztam az akkori oktatásirányítókkal s a tanárképzés módszertani hiányosságaival szemben, így, érthetően, a stábunk nem volt könnyű helyzetben.
Annak ellenére, hogy több napilap is foglalkozott velünk, rádió-, televíziós interjúkat adtunk, a Mafilm dokumentumfilmet forgatott rólunk (1986), magunk is forgattunk, készítettünk videó összefoglalókat, amelyek egy része megsemmisült, más részük a közelmúltban került elő, nem sikerült az “áttörés”.

Bukás után fényes igazolás

Célkitűzéseinket a nyolcvanas években, több helyen is megjelentetve, így fogalmaztam meg:
„Módszereink alkalmazásának célja, hogy a fiatalokat olyan hétköznapi tudással ruházzuk fel, amely védelmet nyújt a gyors társadalmi változásokkal szemben. Munkába lépéskor, munkahely változtatáskor vagy átmeneti munkanélkülivé váláskor felismerik az új környezet felé vezető utakat, a továbblépés lehetőségeit, konfliktushelyzetekben felismerik és meg tudják védeni érdekeiket, szükség esetén kockázatot vállalnak, felelősséget éreznek közvetlen és tágabb környezetük iránt, nem érzik kiszolgáltatottnak magukat társaik vagy szervezeti hatalmakkal szemben, képesek harcolni önmegvalósításukért, a disszonáns helyzetek megszüntetéséért.”

20 évvel később, Magyarországon, olvashatjuk az egyik hivatalos internetes site-on s számos helyen:
„A PISA (Programme for International Student Assessment – Nemzetközi Diákfelmérési Program) vizsgálat célja annak felmérése, hogy a közoktatás kereteit hamarosan elhagyó 15 éves tanulók milyen mértékben rendelkeznek azokkal az alapvető ismeretekkel, amelyek a mindennapi életben való boldoguláshoz, a továbbtanuláshoz vagy a munkába álláshoz szükségesek. A vizsgálat során elsősorban nem az iskolai tananyag számonkérése a cél, hanem annak a felmérése, hogy a tanulók megállják-e a helyüket a mindennapi életben, képesek-e tudásukat hasznosítani, új ismereteket befogadni és azokat alkalmazni. Ennek érdekében a PISA igyekezett olyan mérőeszközöket kialakítani, amelyek lehetővé teszik, hogy a tanulók teljesítményei nemzetközileg összehasonlíthatóak legyenek”/

Napjainkban meg az eu egyik hivatalos weboldalán, de bárhol másutt is, olvashatjuk:

„Az Európai Bizottság az uniós országokkal együtt azon fáradozik, hogy fejlessze az ún. kulcskompetenciákat, vagyis azokat az ismereteket, készségeket és magatartásformákat, melyek elősegítik a tanulók személyiségének kiteljesítését, illetve megkönnyítik, hogy a diákok az iskolapadból kikerülve el tudjanak helyezkedni, és hasznos tagjaivá váljanak a társadalomnak.”

Korai volt?

Harminc évvel ezelőtt, próbáltam érzékeltetni, mekkora lehetőség előtt állunk, próbáltam rávenni, sikertelenül, a „szakmát”, hogy érdemes lenne, átalakítva NAT-ot, az iskolákba, a tantárgyi keretek közé is bevinni a módszereinket.
„A gyakorlatokon való részvétel a diákoknak lehetőséget biztosít arra, hogy ne csak didaktikusan fejlesszék képességeiket, hanem kockázatmentes közegben érzelemmel éljék át, s vállalják a társadalom számára is fontos értékeiket.
Lehetőséget kapnak arra, hogy kockázatmentes tanulási folyamatban kísérletezhessenek különböző döntési alternatívákkal. Választásaikról azonnal visszajelzést kapnak, tapasztalják és érzékelik viselkedésük következményeit.”
(Kalapács János: A döntés iskolája II. 8. old. Országos Pedagógiai Intézet, 1990)

Igazán kár, hogy mindezt még 2000-ben a PISA, vagy 2003-ban a kulcskompetenciák széles körben ismertté válásakor sem ismerték fel hazánkban. A neveléstudomány oktatáspolitikát befolyásolni képes irányító testületeiben, mintha megállt volna az idő. Ugyanazok uralták a terepet a 2000-es években, akik 1990-ben „elmeszeltek” minket. Elégtételre, valamiféle rehabilitációra esélyünk sem volt.

Újabb tíz év elteltével, a közgazdasági Nobel díjas pszichológus írja: a döntési „készségek elsajátításához állandó környezetre, elegendő gyakorlási lehetőségre, a gondolatok és cselekedetek helyességét illetően gyors és egyértelmű visszajelzésre van szükség. Ha megvannak ezek a feltételek, akkor végeredményben kialakul a készség, és a gyorsan eszünkbe jutó intuitív ítéletek és választások többnyire pontosak lesznek.” (Daniel Kahneman: Gyors és lassú gondolkodás 487. old., HVG Kiadó, 2012)

Túl korai volt a témával való jelentkezésünk?
Meglehet.
Számtalan találmány, technológia, ötlet, módszertani leírás jutott arra a sorsra, hogy évtizedeket, de legalábbis éveket kellett várni a széleskörű ipari elterjedésükre, a társadalmi alkalmazhatóságukra (pc, mikrohullámú sütő, autó, mobil, vagy éppen a face book, a farmer általános viseletté válása, a kereskedelmi televíziózás terjedése stb.).
Herbert Simon amerikai polihisztor 1978-ben kapott közgazdasági Nobel díjat az ötvenes években megjelent tanulmányáért, amelyben a racionális döntéshozatal korlátait foglalja össze.
A kilátáselmélet s a döntési heurisztikák első leírása óta is eltelt újabb harminc év.
Közben a világ egyre szélesebb körben felfigyelt az általunk is „kiszúrt” jelenségre. Elképzeléseinket Észak Amerika, Európa s a világ jobbik fele „visszaigazolta”. Egyre több cikk, tanulmány s módszertan kezdett foglalkozni a témával.
A kognitív döntéselmélet úttörői a „kilátás elmélet” kidolgozásával alapvető, évszázados közgazdasági tanokat kérdőjeleztek meg, sikerrel. „Tanító mestereink” 2002-ben, szintén közgazdasági Nobel díjat kaptak.
Hatásukra, a kísérleti pszichológia eredményeire támaszkodva, elindult a „viselkedési közgazdaságtan” tudományág is hódító útjára.
Napjainkban sorra, másra írják át az „axiómaként’ beégett, a racionális gondolkodást feltételező, minden alapfokú és egyetemi tananyagban olykor még ma is hibásan szerepeltetett téziseket.

Amos Twersky

Daniel Kahnemann

Párhuzamosan, Neumann János és Oscar Morgenstern megalapozó lépéseit követően, hasonló fejlődésen ment keresztül a döntéselmélet másik ága, az u.n. normatív döntéselmélet is.

Talán érdemes lenne újra kezdeni

Kell-e még több bizonyíték itthon, hogy ismét hallathassuk a szavunkat s hatékonyan segíthessünk magunkon, a gyermekeinken s az unokáinkon?
Attól félek, teljesen mindegy.
Manapság, a tényeket gyártó országlók, a tényekről nem tudomást véve gyártják a tényeket- írom korábbi bejegyzésemben.
Mára, a helyzet hazánkban „szakmailag” nem lett jobb, sőt.
Mégis, makacsul azt gondolom, e bizonyítékok okán is, hogy érdemes, akár az állampolgár szintjén magánemberként, akár az üzleti életben, a versenyszférában, akár, a módszereink bevezetésével, s további fejlesztésekkel, az iskolai oktatásban is foglalkoznunk a döntési képességfejlesztés lehetséges megoldásaival, vagy ha úgy tetszik, a hajdani programunk felélesztésével s továbbfejlesztésével.
Ha van ötleted, tudsz segíteni, szívesen fogadnám (info@csapdakhalojaban.hu).
A magam részéről, további bejegyzéseimmel (is) segítek a téma alaposabb megismerésében s feldolgozásában.

Megjegyzés:
1984-1988 között működtettem a Stratégia Kulturális és Szolgáltató Gazdasági Munkaközösséget.
Tízhetes döntési képességfejlesztő tréningeket szerveztünk középszintű vállalatvezetőknek, pedagógusoknak és diákoknak. A team tagjai voltak: Déri János televíziós szerkesztő riporter , Fehér József András pszichológus , H. Sas Judit szociológus, Kolin Péter író, dramaturg, Lengyel Zsuzsa szociálpszichológus, Mérő László matematikus, Péntek Zoltán szociológus, Ranschburg Ágnes pszichológus, Rucz Lajos tanár-informatikus, Sík Endre szociológus, Somlai Zoltán közgazdász. Ötletekkel, támogatással segítettek még: Bereményi Géza író, rendező, Demeter Tamás népművelő, Győri Péter népművelő, Háber Judit szociológus s sokan mások.