Demokrácia

Túszok vagyunk a saját országunkban

Sziasztok,
A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején, javaslatokat fogalmazva, dokumentáltan, több alkalommal s helyen, kemény bírálatokat fogalmazva mentem neki a hazai neveléstudomány egy-két felkent képviselőjének, többek között, a tanárképzés azonnali megújítását, korszerűbb pedagógiai módszerek bevezetését sürgetve.
Rá kellett jönnöm persze, ha valaki nem hajlandó ugyanabból az itatóból inni s etetőből enni, pusztán azért, mert korszerűtlennek, idejétmúltnak tartja a vályút, nem sok jóra számíthat.
Aki a „saját fészkébe piszkít” annak mindenhol következménye van.
Országonként változó.
Kínában felakasztják az illetőt, Oroszországban a Gulágra küldik, vagy megmérgezik, Magyarországon leárulózzák, ellehetetlenítik, agyonhallgatják. A világ szerencsésebb felén pedig, mielőtt véleményt formálnának a kritikáról, feltesznek neki négy kérdést:
Szia, mit hoztál a kritikán kívül?
Új technológiát?
Jobb építőanyagot?
Renoválható?
Vagy építsük újra a fészket?

Változatlanság

Harminc év alatt szépen lassan eljutottunk odáig, hogy ebben az országban az sem tud tisztességesen előrébb jutni, aki nem lázad, nem rendszerváltó javaslatokon töri a fejét, nem megy „fejjel a falnak”, csak szeretné egész egyszerűen a saját szakmaterületén normálisan végezni a dolgát.
Eljutottunk odáig, hogy a vályú már azoknak sem ad elég inni és ennivalót, akik nem beleszólni, csak szólni szeretnének, értéket, tartalmat  előállítva.
Itthon. A gyermekeik, a családjuk megélhetése, az ország jelene, jövője érdekében.
A hárommillió vagy négymillió mély szegény nem elég.

A hiányzó egészséges társadalmi rétegződés hiánya sem elég.
A rossz, mindenkit ügyeskedésre kényszerítő szabályzók miatt már azok az értelmiségi, a tudomány szolgálatába szegődött tehetséges, az életüket itthon tervező fiatalok is sorra kerülnek, akiknek a jövő értelmes előkészítése, tervezése lenne a vállalt feladatuk.

A sokadik segélykiáltás

A napokban (júl. 17.) olvastam face-en az alábbi bejegyzést:
“Így teszi tönkre Magyarország úgynevezett elit-egyeteme a fiatal kutatókat
Ezt a posztot a saját mérgem okán kezdtem el írni, de átvette a vezetést az aggodalom. Miféle rendszer, miféle minőség, egyáltalán – miféle ország ez, ahol ez megengedhető?
Sokszori próbálkozás után idén megnyertem a Bolyai ösztöndíjat, méghozzá elég magas pozícióval. Mivel bekerültem a top 10-be, Az MTA-n javasolták hogy adjam be a Bolyai+-t is, egészen biztosan megkapom. Ez havi 200.000 Forint egy éven keresztül, az MTA fizeti. Csak egy egyetem kell hozzá, ahol doktoranduszt vezetsz – az egyetemnek nem kerül egy fillérjébe sem. Megkerestem az ELTE azon doktori iskoláját, ahol a doktoranduszom van, ahol támogatták a beadott tervezetet.
Aki ismer, tudja, hogy munkában szinte kényszeres vagyok, napi 16 órákat dolgozom – büszkén mondom, meg is van az eredménye. Így a pályázati anyagot is természetesen 24 órán belül feltöltöttem a pályázati rendszerbe, valamint ajánlva fel is adtam. Három hete néma csend.
Majd most szombaton (!) kaptam egy emailt, hogy a dékán nem írja alá, vigyem máshova. Pont. Ez természetesen lehetetlen, hétvégén nem dolgozik senki az egyetemeken, és MA van a leadási határidő. Legalább 10 levelet küldtem minden létező érintettnek, amiben pontokba szedve indokoltam, hogy hogyan lehetne lebonyolítani az aláírást. 2000 kilométeren belül bárhova elmegyek érte, írtam, hiszen a megélhetésemről, három gyermekem megélhetéséről van szó. A megnyert pályázat miatt nem vállaltam semmi plusz órát (minden évben legalább 3 egyetemen vállalok plusz órákat, mindenki ismeri az egyetemi béreket…). Semmilyen konstruktív javaslatra nem voltak vevők, az ügyintéző hölgy elmenekült előlem és a vécébe zárkózott!!!! (videofelvételem van róla).
Közben kiderült, hogy ám többen jártunk így! Az ELTE több olyan fiatal kutatóval szúrt ki szándékosan, aki nem az ELTE-n van főállásban, hogy – elveszítvén a pályázatot – javítsák az ELTE oktatók nyerési statisztikáit. Már rég tudták, esetemben már hetekkel ezelőtt, hogy nem fogják aláírni – de nem engedték hogy az adminisztrátorok szóljanak, nehogy beadjuk máshova, és ott megnyerjük.
A Bolyai pályázatok azt a célt szolgálják, hogy a legkiválóbb kutatókat itthon tartsák, és a tudásukat a magyar egyetemistáknak adják tovább. Ezt én, és több más kutató, az ELTE aljas, impotens és – ki merem mondani – kifejezetten kegyetlen eljárásrendje okán nem fogjuk tudni megcsinálni. A legjobb évem lehetett volna, ahol a kutatásaimra tudok koncentrálni. Hála az ELTE-nek most még azt sem tudom, miből fogunk megélni.
Köszönöm, hogy elolvastad, és kérlek add tovább, segítsünk megtalálni másokat is, akik így jártak. Tegyünk együtt egy igazságosabb rendszerért, ahol az ilyen aljas húzások, manipulációk nem maradnak büntetlenül”

Értjük egymást?

A bejegyzés, e sorok írásáig megélt eddig 10 hozzászólást, 17 lájkot, s 10 megosztást.
Remélem megél néhánnyal többet is.
Cseppek a tengerben.
Részemről, a fentihez hasonló helyzetet, harminc évvel ezelőtt, átélve, minden nap eszembe jut, hányszor, hány alkalommal dönthettem rosszul.
Magánügy. Kit érdekel, csak nekem fontos, számomra lényeges, hogy mindig szabadon dönthettem. Nem asszisztáltam egyetlen politikus vagy talpnyaló ország romboló őrültségeinek kivitelezéséhez sem.
A karrierembe került? Szintén magánügy.
Szeretnék demokráciában élni.
Sokan szeretnénk demokráciában élni?
Ilyen áron?
Erre is mondhatnánk, magánügy.
De nem az!
Ha sokan elmondjuk, megosztjuk, akkor már nem!

Egyre többen nézünk tükörbe s döbbenünk rá, kívülről vagy belülről, édes mindegy, de a túlélésünkért cserébe végig asszisztáltuk az eddigi összes kormányunkat, s a dilettáns intézkedéseiket.
A túlélésért újabban végig asszisztált(juk) a simicska, orbán, mészáros, tiborcz operákat. Függetlenül attól, hogy van-e társadalmi státuszunk, szegények vagyunk, éppen megélünk-e, jól érezzük-e magunkat, Bolyai ösztöndíjasok vagyunk vagy sem.
Egyre többen beszélünk róla, mégsem ismertük fel még egyértelműen: nem vesszük észre az összefüggéseket, a politika diktálta alattomos trendeket.
Nem vesszük észre, hogy túszok vagyunk a saját országunkban.
Együtt érzek a fiatal oktatóval, kutatóval.
Hol, mit írjak alá, hogy változzon a helyzet?
Attól félek, teljesen mindegy.
Ez a segélykiáltás is, mint annyi hasonló előtte, egyelőre pusztába kiáltott szavak, mert mást akaróként sem tudunk másként viselkedni, mert a mást akarók sem akarnak másképpen viselkedni, amikor éppen nem velük, hanem másokkal történik valami.
Érted?
A tenni akarás „tehetetlensége”. Old meg Te, de nem én.

Mondom, tapasztalom, elég sokan, sajnos egyre többen kerülünk, több diplomával, megalázó s méltatlan helyzetbe.
Hidd el, szerintem azok sem érezhetik túl jól magukat, akik, néhány jó fej mellett, többségében, feleségként, férjként, barátként, kegyeltként, hajbókolóként, vagy éppen a puszta jelenlétüket aktívan igazolóként, netán sorozatban elvtelen kompromisszumokat kötve, zsíros fizetésekért kerülnek helyzetbe. Tanácstalanul ülnek olyan helyeken, ahol az ország talán nagyobb hasznát venné a „mi” tudásunknak, tapasztalatainknak, s megengedem, a kreativitásunknak.
Hidd el, az ügyintéző hölgy, de továbbmegyek, maga az egyetem, a közvetlenül érintett intézményi döntéshozók sem érezhetik jól magukat a bőrükben. Ezért aztán hallgatunk, sunnyogunk, vonulunk egymás elől, akár a wc-be is.

A túléléshez hallgatnunk, védekeznünk, menekülnünk kell?
Vedd észre!
Teljesen mindegy mit csinálunk, mi néhány százezren, egymásnak ugrasztva, kényszerhelyzetekben, betarthatatlan szabályzók mentén egymást is átverve, egymás között, ha adva van több millió önhibájukon kívül, „iskolázatlan”, önállóan gondolkodni, felelősen dönteni képtelen, mindenkor befolyásolható, manipulálható, újratermelhető honfitársunk. Akikkel, tök mindegy jobbról vagy balról, de mindenkor választásokat lehet nyerni.
Nézd el nekem, kérlek, ha kulcskérdésként, szinte minden bejegyzésemben, az oktatási rendszerünk átalakításának hiányában keresem az okokat s a megoldást.
Úgy tűnik, hiába.
Vicc ország vagyunk.
Harminc éve.